Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

UJJ STÍLUS

Horváth Bálint és Nagy Gergely gitárestje / Budapesti Tavaszi Fesztivál 2011
2011. ápr. 5.
Két fesztiváldíjas zenész és két gitár – egy színpadon. Talán csak mi vártunk túl sokat, de csupán egy korrektnek mondható stílusbemutatót kaptunk. Érdektelen ugyan nem volt, de velőtrázóan izgalmas sem. ASZÓDI MÁRK CIKKE.

Az immár hagyománnyá lett, ifjú tehetségeknek bemutatkozási lehetőséget kínáló Fringe Fesztivál két tavalyi díjazottja, Horváth Bálint és Nagy Gergely gitárosok kifejezetten erre az estére formálódtak duóvá. A fiúk – amint kiderült – az életben is jó barátok, ráadásul nagyon hasonló a zenei érdeklődésük, így kézenfekvőnek tűnt az ötlet. A huszonhárom éves Horváth amúgy a Tenderfoot Blues Unit nevű formáció tagja, a harmincöt éves Nagy pedig a veszprémi The Bluesberry Band és (a Piramis frontembereként ismert) Révész Sándor kísérőzenekarának oszlopa.

Nagy Gergely és Horváth Bálint (Fotó: Felvégi Andrea)
Nagy Gergely és Horváth Bálint. Fotó: Felvégi Andrea (A kép forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Mindketten az úgynevezett „fingerstyle” akusztikus gitározást művelik, amely elsősorban a ragtime, country és blues műfajokban bevett játéktechnikai közelítés. A tengerentúlról származó technika lényege a két ujjal tartott pengetővel való gitározáshoz képest, hogy a hüvelykujj függetlenítésével mód nyílik folyamatos basszus szólam vitelére (némiképp hasonlatosan a flamenco technika egyes, ötujjas fogásaihoz), miközben a magasabb húrokon futnak az akkordok és a melódiák. Ezáltal egyetlen gitáron is lehetséges zenekari hangzás imitálása – még olyan (stabil ritmikán nyugvó és húzós alsó szólamot igénylő) műfajokban is, mint például a ragtime vagy a blues. (A klasszikus-gitározás alapkoncepciója is ez, ám ott nejlon- és nem fémhúros hangszereket használnak, a hüvelykujj használata jóval korlátozottabb, a reá húzott pengető pedig egyenesen szentségtörésnek számít.)

Talán az eddigiekből is kiderült már, hogy igencsak műfajhoz kötött, hazai színpadokon ritkán hallott, mondhatni periférikus játékmód és hangzásvilág, amivel készültek hőseink ezen az estén. (Tudom, hogy ezzel végleg kiírom magam a világ összes Garth Brooks és 100 Folk Celsius rajongói klubjából, de a magam részéről egyébként nem bánom, hogy a country alapvetően elkerülte a Kárpát-medencét.) A nyitottság jegyében azonban le kell szögezni, érdekesnek éppen érdekes zenei kirándulásra invitálták a jelen lévőket. A stílus alapítóatyáinak és jelenkori állócsillagainak klasszikusait és saját szerzeményeket egyaránt játszottak, zömében magabiztosan és érzékletesen. Dicséretükre legyen mondva, hogy a minél színesebb, változatosabb hangzás érdekében mindent megtettek – legalább is a koncepcióhoz képest. Volt dalközi húreresztés, megemelt hangolás capóval, közbevetett és dalzáró üveghangok bősége, tapping technikával vitt basszusmenet (Bob Dylan – Jimi Hendrix által híressé tett – All Along the Watchtower című számában), rendkívül szépen vezetett sétáló basszus Horváth Bálinttól (az egyszerű üreshúros alsó orgonapontokat már éppen kezdtük kicsit unni), sőt Nagy Gergely részéről még egy mandolin is előkerült.

S azért írom, hogy csupán a koncepcióhoz képest törekedtek a hangszer adta lehetőségek kihasználására, mert éppen az alapötlettel voltak a legnagyobb problémák. Nevezetesen, hogy a két muzsikus felváltva játszotta el egy-egy dalát, míg a másik pihent. Ha jól emlékszem, mindössze két közös produkció volt, az egyikben a gitárt egyszerű kísérőhangszerré fokozták le a mandolin mellé, a másikban (Scott Joplin örökérvényű, bár meglehetősen elkoptatott The Entertainer című slágerében) pedig szinte ugyanazt játszották mindketten párhuzamosan. Megértem, hogy a duó felállás csak esetileg állt elő, de ez akkor is ritka megúszós megfejtése volt az alkalomnak. A probléma egyébként már elméleti szinten is adja magát: a fingerstyle játék lényege, hogy egyes-egyedül is megteremthető a kerek zenekari hangzás illúziója, zenésztársak nélkül. Így két fingerstyle-os együtt – némiképp elhibázott párosítás. A rögtönzött, monofonisztikus futamozás a másik akkordozására persze működhetne, de az pedig láthatóan nem az ő világuk.

Igazán haragudni azonban még az elmondottakkal együtt sem lehetett a két fiatal művészre, mert egyrészt rendkívül szimpatikus figurák, másrészt látszott rajtuk, hogy megszállottjai a képviselt stílusnak. Az est legélvezetesebb pillanata egyébként Joe Robinson Daddy Longlickse volt Horváth Bálint előadásában (mókás belegondolni, hogy Robinson még mindig évekkel fiatalabb, mint Horváth), bár ebben – valljuk be – a sodró szerzeménynek is komoly szerepe volt. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek