A Budapesti Fesztiválzenekar koncertje / Budapesti Tavaszi Fesztivál 2011
2011.04.10.

Klasszikusan felépített műsor: egy operanyitányként is hallgatható szimfonikus költemény, egy versenymű és egy nagyobb lélegzetű szimfónia. Két Liszt- és egy Beethoven-mű. Egy közepes zongorista és egy nem kimagasló, de felkészült és gondolkodó karmester. Érdekes koncert. CSONT ANDRÁS CIKKE.

Albrecht
Gerd Albrecht

A Liszt-év előhoz sok ritkán játszott darabot is a hírhedett zenésztől. Az Orfeusz szintén ilyen, és hallgatása után elgondolkodhatunk, hogy feltehetően egyetlen zenekari remekművet sem írt Liszt (noha a Dante-szimfónia vagy a Faust-szimfónia mintha megközelítené a mestermű fogalmát, bár e téren is maradandóbbak a hasonló ihletésű zongoraszonáták), noha szorgalmasan dolgozott ebben a műfajban, egyáltalán: részleges zeneszerzői sikertelensége ellenére Liszt igen tevékeny komponista volt. Tizenhárom szimfonikus költeményt alkotott, de közülük csak a Mazeppa, a Les Préludes és a Tasso hangzik fel gyakrabban. És most hallhattuk, hogy például az Orfeusz mellőzése, ha nem is súlyos, de némileg indokolatlan méltánytalanság. Amolyan vérbeli ars poetica ez a darab; Liszt szavai kevés kétséget hagynak efelől: „az Emberiségben, mint ma, egykor és mindörökké, élnek még a vad, brutális, érzéki ösztönök; a Művészet feladata, hogy szétterjessze dallamainak hullámait, vibráló akkordjait, mint valami édes és ellenállhatatlan fényt, hogy bevonja vele az egymásnak ellentmondó elemeket, amelyek egymást tépik szét minden egyes ember és valamennyi társadalom kebelében.” Ma is aktuális megfogalmazás, amely sajnos mindig is aktuális marad. E hit szerint a Szépség fogja megváltani a világot, különösen pedig a zene szépsége.

Az 1935-ben, Essenben született Gerd Albrecht inkább józanul, semmint a Lisztre jellemző romantikus lihegéssel közeledett a darabhoz és annak mondandójához. Persze a szépség – már a bevezető hárfafutamokban is – ugyancsak első szerepet vitt az interpretációban, de még ennél is fontosabbnak hallatszott a pontosság, az arányok finom mérlegelése, a kolorit nem túl harsány, de annál részletesebb kidolgozása. Nem túl gyors tempóban, méltóságteljesen haladt előre a mintegy tizenöt perces mű a meggyőző csúcspont felé, és a külalakjában elméleti fizikust idéző Albrecht egy percig sem akart a vadromantika tűzével játszani; nem hajszolt túl semmit, dirigálása maga volt a megtestesült mértéktartás.

Mértéktartás jellemezte a másik Liszt-mű, az A-dúr zongoraverseny előadását is, de az már kevésbé bizonyos, hogy ez minden pillanatban szándékolt volt. Ewa Kupiec, a lengyel születésű művésznő nem tartozik a nagy virtuózok közé, a gyilkos oktávmenetekben talán ezért vett vissza a vad rohanatból; a zenekar azonban Albrecht irányításával mindig tapintatosan megvárta, amíg valahogy abszolválja a rémes nehézségű, ezúttal kicsit bukdácsolva dübörgő futamokat. Az elomló, lírai részletekben meggyőzőbben zongorázott, képes volt odatenni némi költőiséget. Egészében ez az interpretáció mégis a középszerű fiókjában maradt. A ráadásként játszott Chopin-noktürnből egyértelmű lett, hogy tényleg a líra alkotja Kupiec előadói arcának rokonszenvesebb részét.

Fotó
A zongoránál: Ewa Kupiec. Fotó: Felvégi Andrea (A képek forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

A szünet után a repertoár egyik legelcsépeltebb darabja hangzott el; amelynél a műhöz tapadó közismert képzetek miatt az előadó kénytelen valami erősebb fűszerhez folyamodni. Albrecht már az első másodpercekben világossá tette, hogy a szokásostól némileg eltérő játékmódot preferál: az V. szimfónia névjeggyé vált első ütemeit olyan gyors tempóban, az előírt koronát olyannyira nem betartatva játszatta, hogy izgalmas perceket várhattunk. De aztán kiderült, hogy azért mégsem eszik olyan forrón a kását. Ráadásul ha már az első taktusokban a csúcsponton vagyunk – ez általában is gondja ennek a Beethoven-szimfóniának –, akkor mi lesz a későbbiekben? Hogyan tudunk innen még feljebb lépni, eljutva egyenesen a tragikus katasztrófáig?

Nem jutottunk el, de őszintén szólva, ezt nem is bántam, mivel a második, s aztán a harmadik tételben, a pianissimo, a vonósok pizzicátóival előderengő titokzatos átmenetében sok finomság, ritmikus pontosság és pregnáns megszólalás kárpótolt a tragédiából megszülető diadalmenetért. Az elemzés lépett a gőzös megszállottság helyébe. Egészen nagyszerű mélyvonósok (különösen a harmadik tétel száguldó fugatójában), érzéki szépséggel megfújt klarinétok és oboák, valamint ritmikus fegyelem jellemezte a darab előadását. Talán a fegyelem és a figyelem lehetett a két kulcsfogalom.

Feltételezem, hogy maximum két próba állhatott rendelkezésre a koncert előtt. A Budapesti Fesztiválzenekar ennek ellenére olyan nagy alázattal és pontossággal hajtotta végre a karmester utasításait, mintha már évek óta együtt játszottak volna. Mindezt persze kissé megkönnyítette Albrecht igen határozott és egyértelmű dirigálási modora. A zenekar a karmester minden instrukcióját igyekezett betartani, és ez sikerült is nekik. Nem született nagy, revelatív előadás, de egészében egy olykor izgalmas, pár apróbb meglepetést is kínáló interpretáció emlékével térhettünk haza, és abban a tudatban, hogy feltehetően ez a zenekar Magyarország legprofibb együttese.

Vö. Balázs Miklós: Szemben a Sorssal 

Szerző: Csont András
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2011. március 31.