Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZÍVEN TALÁLVA

Liszt Ferenc: Don Sanche, avagy a szerelem kastélya / Szegedi Nemzeti Színház, Budapesti Tavaszi Fesztivál 2011
2011. ápr. 5.
Akárcsak tavaly, úgy idén is Szegedről érkezett a fesztivál legszórakoztatóbb operaelőadása. Az Ory grófja nyomában ezúttal Liszt egyetlen, s hozzá gyermekkori operája aratott zajos sikert – Anger Ferenc rendezésében, Pál Tamás vezénylete alatt. LÁSZLÓ FERENC CIKKE.

Mester Viktória (Felvégi Andrea fotói.)
Mester Viktória

„Mivel nem volt benne semmi, nem is lett belőle semmi” – életrajzírójának ezekkel az önkritikus szavakkal jellemezte tizenhárom évesen komponált tündéroperáját az idős Liszt Ferenc, aki egyébiránt holtáig úgy tudta, hogy zsengéje 1873-ban mindenestől a párizsi Académie Royale-t elemésztő lángok martalékává vált. Nos, Liszt tévedett, s korántsem csupán abban, hogy műve valójában mégsem porladt hamuvá, merthogy az 1825-ben mindösszesen négy előadást megérő Don Sanche a Thália színpadán most kimondottan üde és rokonszenves alkotásnak bizonyult. Igaz, a zene olykor egészen a leckefelmondásig imitációszerű, többszörösen hatás alatt álló jellegét kár lenne eltagadni, de hisz voltaképpen természetesnek ítélhető, hogy egy mégoly zseniális kiskamasz is leginkább csak a nagy és divatos minták nyomán, mondhatni kreatív másolással teljesíthetett egy ilyen korán érkezett feladatot. A kor francia és olasz mesterei, s persze Mozart és Beethoven ismerhetőek fel a formás operácska dallamai és kompozíciós megoldásai mögött, ám ez aligha csökkenti a „petit Litz” teljesítménye iránt érzett elismerésünket.

A Szerelem kastélya előtt rostokoló, s a bebocsáttatásért sokáig oly hasztalanul epekedő Don Sanche története, úgy lehet, a lehető legszerencsésebb módon, elkötelezett és fantáziadús alkotók és tehetséges énekes színészek produkciójában érkezett a fesztiválra. Anger Ferenc és bevett kreatív csapata az ötletek egész arzenáljával szerelte föl a bonyodalmasságában is egyszerű sztorit, s ami a legmeglepőbb: az ötletek, a felhabzó színpadi écák – egy-két, alkalmasint szükségszerű kivétellel – mind szórakoztatónak és gusztusosan formásnak bizonyultak. A Szerelem emlegetett szimbolikus erődítménye ilyenformán swinger klub gyanánt települt a színpadra, a mirákulumként feltáruló hatalmas ágyon egy szerelmeskedő csontváz-pár vált láthatóvá, míg a szerelem csodájától megérintett hölgykórus rögtönzött szülőversenybe kezdett az egyfelvonásos opera dramaturgiai felezőpontján. S mi tagadás, idővel még az első pillanatban túlságig ideologikusnak tűnő mozzanatok, így a színen tébláboló hajléktalan látványa, vagy épp a Don Sanche szerelmesét, Elzire hercegnőt kísérő udvarhölgyek veresegyházi asszonykórust idéző felruházása és mozgatása is tetszésre, de legalábbis megértő elnézésre leltek a fölszabadultan derülő közönség körében.

László Boldizsár és Zavaros Eszter
László Boldizsár és Zavaros Eszter. Fotó: Felvégi Andrea (A képek forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

A címszerepben László Boldizsár életerős, bárha nem is minden ízében franciás kultúrájú tenorja remekül érvényesült, s az énekes színész a játékban is mindvégig erős és próbált tehetségnek bizonyult. Az opera tán leginvenciózusabb áriáját, az Aimer, aimer kezdetű szerelemfilozófiai magándalt László élményszerűen formálta, üdvösen kihasználva a rendezői gesztust, amellyel Anger a zeneileg hangsúlyos pillanatra bölcsen visszafogta önnön ötletkavalkádját. Mester Viktória egy héttel az Excelsiorban aratott megérdemelt sikerét követően ezúttal egy valódi Liszt-operában excellált: figyelemreméltó színészi adottságait, tartósan remek vokális diszpozícióját és egészen színpadra termett szépségét tapsoltatva. A harmadik főszerepben, a szerelmeseket megtévesztő varázslatával is egyre csak segítő Alidor szólamában Kálmán Péter úgyszintén a már régente emlékezetünkbe vésett erényeit mutatta fel: erőteljes (s most részben éppenséggel Wotant idéző) színpadi jelenléte, komikusi vénája és énekkultúrája egyaránt hiba nélkül üzemelt. (Dacára annak, hogy az általunk látott előadás napján Kálmán már túl volt egy beugráson, a Figaro házassága operaházi matinéján, ahol a Grófot énekelte Peskó Zoltán pálcája alatt.)

Az előadás lelke mindazonáltal vitán felül az a Pál Tamás volt, aki annak idején az opera világelső Hungaroton-lemezfelvételét is dirigálta. Közismert és egyszersmind kivételes operakarmesteri erényeinek sokat köszönhetett az egész produkció, az énekesek éppúgy, mint a legjobb formáját mutató, végig lendületesen muzsikáló Szegedi Szimfonikus Zenekar. Pál derűs autoritása a zenei megvalósítás egészét uralta, s bár a játék során egy ízben pisztolyt fogtak a dirigensre, a tekintélyén így sem esett csorba. Bár e mozzanat így sem maradt következmények nélkül, hiszen utóbb a tapsrendben Pál Tamás hatalmas vérfolttal az ingén lépett elénk. Őt is szíven találták hát, akárcsak minket. 

Vö. Halász Tamás: Távoli végpontok 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek