Liszt Ferenc: Krisztus / Csokonai Színház, Debrecen, Budapesti Tavaszi Fesztivál 2011
2011.04.04.

Lassan megszoktuk az úgynevezett félig szcenírozott operaelőadásokat a koncerttermekben. Immár bele kell törődnünk, hogy létezik szcenírozott oratórium-előadás is. CSONT ANDRÁS KRITIKÁJA.

A szcenírozás sajnos már a folyosón elkezdődik. Az előadásra érkező nézőt egy gyalulatlan gerendákból ácsolt, másfél ember magas emelvény fogadja, melyen négy fiatalember kúszva-mászva végez valami nem pontosan beazonosítható cselekvényt. Hogy szenvednek, ennyi látszik bizonyosnak. Mitől, kitől, nem tudni; mindenesetre a nézőknek, közülük nekem, már puszta látványuk is komoly kínokat okozott. Viszont így akadt idő és alkalom még az előadás előtt elgondolkodni azon, vajon mi késztet embereket (művészeket…) arra, hogy megrendezzenek egy oratóriumot? Miféle gondolat lehet az elhatározás alján? Különösen egy olyan darab esetében, amely – legalább is utolsó részében – szenvedéstörténet nélküli passió, valódi külső cselekmény nélküli, elsősorban belső, lelki történések sorozata, és amely nélkülöz minden – például Händel egyes oratóriumaira jellemző – drámai-operás jelleget? A szakirodalom sokszor és igen alaposan taglalta a mű kontemplatív-reflexiós jellegéből eredő befogadói problémákat, megadva egyben az egyik lehetséges okát, hogy miért nem került be Liszt – sok tekintetben érdekes és a jövő zenéje felé mutató – műve az oratóriumrepertoár kanonizált alkotásai közé. Egyszerűbben fogalmazva: hogy miért játsszák olyan ritkán.

Kocsár Balázs és Szabóki Tünde (Valuska Gábor fotói.)
Kocsár Balázs és Szabóki Tünde

Először is itt vannak a gyakorlati nehézségek, melyek egy részét a jeles Liszt-szakértő, Hamburger Klára így foglalja össze: „Zenekari tételek váltakoznak kórusra, szólistákra és zenekarra, csak szólóra és zenekarra, illetve csupán orgonakíséretes kórusra (szólóval vagy anélkül) írott számokkal.” Ehhez társul a szerkezet furcsasága: „A három részes oratórium latin nyelvű szövegét a zeneszerző maga állította össze a Biblia és a katolikus liturgia textusaiból. Belső szerkezetében szorosabban kapcsolódik a katolikus liturgia rendjéhez, mint a zenedrámai műfaj autonóm törvényszerűségeihez. (…) A szöveg szerint csak Krisztus életével kapcsolatos tablók, állóképek váltakoznak imákkal, látszólag lazán, fejlődés, frappáns kontrasztok nélkül.” Nincsenek hősök, nincsenek emberi alakok, nincsenek a szembenálló feleket összerántó szituációk; ebben a mozdulatlan dramaturgiában inkább a krisztusi tanításról van szó, és ez mélyen ideologikussá teszi a művet. Nem igazi oratóriumot, hanem nagyrészt valamiféle templomi szertartást látunk-hallunk. Ha ez netán túlzott megállapítás, akkor mondjuk úgy, hogy a katolikus-krisztusi tanításhoz fűzött zenei reflexiók laza szvitje alkotja a Krisztus lényegét. Ezt megrendezni értelmetlen vállalkozás, és ekkor aligha marad más a színpadra vivőknek (rendező: Mispál Attila, jelmez: Libor Katalin, díszlet: Bátonyi György), mint a nyers és mindenekelőtt ideologikus illusztráció.

Sokfélét látunk ezekből. A legegyszerűbb az olykor három képernyőn is megjelenő vetített háttér, amelyen – középkori, illuminált kódexekből vett illusztrációk alakjában – feltűnnek a „cselekmény” szereplői: Mária, a jászolban fekvő Jézus, a három királyok, stb. Ez a hatvanas években, az általános iskola második-harmadik osztályában dívó, ismeretterjesztő diavetítés irányába vitte a produkciót. Második rétegként a kissé táncszínházas megoldás lenne megnevezhető (koreográfia: Gemza Péter). Itt a legszemérmetlenebb, leggátlástalanabb giccs irányába megy el a produkció. Ha angyalokról esik szó, egy fehér klepetusban ágáló, karjaival úszó mozdulatokat végző nőalak jelenik meg a színen (és lassított felvételen a képernyőkön); igaz, ott lépdel mellette párja is, akit vörös ruhája miatt a földi szerelem vérbő képviselőjének tekinthetünk. A Pásztorjáték a jászolnál nevezetű szakaszban a folyosóról már ismert férfiak jelennek meg, az ugyancsak a foyer-ben már látott gerendákkal (József, Jézus nevelőatyja ács volt, ugye, bár a darabban róla szó sem esik) a vállukon. A majdnem negyedórás instrumentális zenére furcsa, a legcsekélyebb képzelőerőről sem tanúskodó, kínosan ügyetlen „táncot” lejtenek, végül lerakják a gerendákat a földre. (Hogy e gerendák később még fontos szerepet kapnak, az nem lehet kérdés, belőlük épül fel ugyanis a Péter által megalapított katolikus egyház.)

Kocsár Balázs
Vezényel: Kocsár Balázs

Amikor a gyermek Jézusról esik szó, Mária a lecsüngő gézfüggönyből egy pólyát „gyúr”, és a továbbiakban abban ringatja gyermekét. A második rész fináléja roppant tanulságos e szempontból. A legvégére a következő kép alakul ki: jobbra egy hét kis halacskát hét kis akváriumban őrző polc (ez lett a Csoda-jelenetben a Jézus által lecsillapított háborgó tengerből és a benne fickándozó halakból), középen a nézővel szinte már baráti viszonyt ápoló hét gerendából lerakott, legyező alakú képződmény, a padlón pedig nagyjából ötszáz kis égő gyertya, a halottak napjáról ismerős mécses. Hogy eközben a zene Jézus jeruzsálemi diadalmas bevonulását festi, miközben a kórus hozsannát üvölt, az mintha nem zavarta volna a tabló megálmodóját. Látványosnak szánt kép, valójában hangzatos giccs. És ráadásul – amikor a zeneszerző által alapvetően spirituálisnak szánt élményeket képekké, jelenetekké alakítja – éppen Lisztet árulja el Liszt nevében. Hiszen Liszt messze nem véletlenül, egy mélyen mozgalmas, művészi téren a látványosságot preferáló korszakban nagyon is tudatos és kockázatos módon mondott le a drámai Krisztus-ábrázolásról, vállalva a veszélyt, hogy muzsikáját, egyáltalán elképzelését üresnek, ideologikusnak és unalmasnak minősítik. Wagner hasonlót érezhetett, amikor a weimari bemutatón csak hazug hódolattal gratulált apósának, de titokban odamondta Cosimának: „apád ennek a latin-római világnak utolsó áldozata”. (A sors iróniája, hogy egy évtizeddel később Nietzsche – a Parsifal után – valami nagyon hasonlót érzett, amikor azt írta, hogy „Richard Wagner térdre hullott a kereszt előtt”.)

A mostani szcenírozás megalkotói talán Cosima Wagner levelének egy részletével védekezhetnek, aki így írt Lisztnek nem sokkal a weimari bemutató után: „Azoknak, akik a Krisztus szemére akarnák vetni a túl nagy színpompát, azt kellene válaszolni, hogy az egyház színpadias, az akar lenni, és még kénytelen is az lenni, mert hova jut egy egyház, mely lemond erről a működési elemtől? Arról meg vagyok győződve, hogy ha a katolikus egyház megmarad olyannak, ahogy századunkban kikristályosodott, vele együtt az Ön Krisztusa is fennmarad.”

Ez talán erős érv lehetett – egykor, 1873-ban.  De mit kezdjen ezzel az egész szcenírozott hamis ájtatoskodással, mit kezdjen ezzel a jó szándékú giccsőrködéssel az, akit – bár zenerajongó – különféle okokból hidegen hagy a katolikus tan és liturgia? Aki netán huszita? Vagy aki egyenesen ateista? Sőt, aki esetleg hithű katolikus, de úgy érzi, erősen szekularizált korunkban a koncertteremben megrendezett „mise” inkább profanizál, semmint a vallásos áhítatot erősíti, azaz itteni jelenléte nem igazán kívánatos? Az ilyen látogatóknak nyilván nemigen marad más, mint ráhagyakozni a zenére, belefeledkezni az alapvetően mégis felekezeten kívüli hangokba. De sajnos most ez sem hozhatott menedéket.

Fotó: Valuska
A kórus. Fotó: Valuska Gábor (A képek forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

A debreceni Csokonai Színháznak az oratórium megfelelő előadásához igen kis létszámú zenekara nem teljesen felkészült akár a partitúra vázlatos megszólaltatására sem. Már az első ütemekben eldől minden. A furcsán imbolygó, kissé a Bartók Zene... című művének fúga-témájára emlékeztető, erősen polifon módon szőtt, némileg gregorián-ízű dallam olyan vértelenül, olyan végtelenül bágyadtan, szárnyaszegetten szólal meg a vonósokon, hogy hamarosan – és ne feledjük, ez az introdukció majdnem negyed óra! – a totális unalom lesz úrrá a hallgatón. A rezek belépése hamis és harsány, a fafúvók éppen csak hallhatóak, az egész valami iránytalan és céltalan zenélésről árulkodik. A Pásztorjáték a jászolnál szakasz könnyed játékosságából alig volt bármi is érzékelhető. Egész este talán egyetlen pregnáns hangot, egyetlen valódi fortét vagy piánót nem hallottam, minden egyfajta semmire sem kötelező mezzofortéban billegett. A második rész nagy, A csoda címet viselő, egy tengeri vihart lefestő jelenetében, ebben a színes, lüktető, már közepes előadásban is valóban drámainak ható szimfonikus költeményben nyoma sem volt a fenyegető katasztrófának, a hangokban is megjelenő orkánnak, és erről feltehetően még Kocsár Balázs – egyébként az egész estét nagy elhivatottsággal irányító – erőtlen, a zenekari színeket elhanyagoló dirigálása is tehet.

A szólisták teljesítménye hasonló szinten mozgott. Ha már a zenekart nem tudott csodát tenni, Jézus szerepében Geiger Lajos megcselekedte a mirákulumot: a Hegyi Beszéd korántsem nehéz szólamának előadásakor gyakorlatilag egyetlen tiszta hangot sem volt képes megszólaltatni. A szólóénekesek közül csak a hölgyek, Kun Ágnes Anna, Francesca Provissionato, Szabóki Tünde nyújtottak nagyjából elfogadható teljesítményt. Az este hőse a különféle társulatokból (a Csokonai Színház Kórusa, a debreceni Kodály Kórus valamint a gyerekkar) összeálló kórus volt. Roppant sokrétű, sokféle technikát igénylő, hosszú és olykor igen kényes feladataikat ihletetten, meggyőzően oldották meg, és zenei értelemben nagyjából megmentették az estét.

Szerző: Csont András
Helyszín:  Fesztiválszínház, Művészetek Palotája,  Időpont:  Március 29.,  Rendező:  Mispál Attila,  Koreográfus:  Gemza Péter,  Díszlet:  Bátonyi György,  Jelmez:  Libor Katalin,  Fény:  Abuczki István,  Karmester:  Kocsár Balázs,  Közreműködők:  Geiger Lajos,  Francesca Provvisionato,  Szabóki Tünde,  Kun Ágnes Anna,  Komáromi Márton,  Kovács István,  Ráckevei Anna,  Kántor Kata,  Újhelyi Kinga,  Ferenczi Attila,  Ivaskovics Viktor,  Kiss Gergely Máté,  Kozma András,  Krémer Sándor,  Kristán Attila,  Rácz József,  Szabó Imre,  Mercs János,  Vranyecz Artúr,  ifj. Virágh András - orgona,  Debreceni Filharmonikus Zenekar,  a Csokonai Színház Kórusa (karigazgató: Pálinkás Péter),  Debreceni Kodály Kórus (karigazgató: Pad Zoltán),  a Bányai Júlia Általános Iskola és AMI Gyermekkara – Debrecen (karigazgató: Nemes József)