A Pannon Filharmonikusok koncertje / Kodály Központ, Pécs
2011.04.03.

Második találkozásom a pécsi Kodály Központ új hangversenytermével még örömtelibb volt a decemberi elsőnél, amely a hivatalos megnyitás jegyében zajlott le. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

A terem már akkor belopta magát a szívembe, s bár a ceremoniális elemek dicséretesen mértéktartóak voltak, és a – többszöri megszakítással elővezetett – zenei programban is lelhettünk különféle gyöngyszemeket, a hely karakterének zavartalan megítélése, bensőséges megtapasztalása voltaképpen csak most, az első „igazi” hangversenyen vált lehetségessé.

Nicolás Pasquet
Nicolás Pasquet

A március 26-i koncertet a Pannon Filharmonikusok adták egykori művészeti vezetőjük, Nicolás Pasquet vezényletével, a város szülöttének, Várdai Istvánnak a közreműködésével. Pasquet, aki a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem (a weimari) professzora, először vezényelhette egykori zenekarát az új hangversenyteremben, azt olyan programmal „tapogatva le”, amely egyfelől a lehető leghagyományosabb volt, másfelől tartalmazott egy kivételesen briliáns versenyművet, egy kivételesen briliáns szólista közreműködésével: lássuk, mit lehet ebből itt kihozni. Nos, a pécsi közönség nagy örömére: igen sokat.

Nyitószámként Beethoven Coriolan-nyitánya csendült fel példásan kiegyensúlyozott, egyszersmind szuggesztív, erőteljes előadásban. Azonnal megnyugodtam: jól emlékeztem, a terem meleg, a faburkolat vörösesbarna színével harmonizáló, minden részletet kitűnően hallani engedő, mégis egységes és egyéni, harmonikus és lekerekített hangzásképpel kedveskedik a közönségnek, illetve inspirálja az előadókat. Utánzengése hangsúlyosabb, mint a fő budapesti koncerttermeké, de igen mértéktartó: színez és teret ad, de nem fed el és nem mos össze semmit. Talán nem belemagyarázás, ha úgy éreztem, a zenekar és a karmester valósággal lubickolt ebben az akusztikai miliőben, és a részletekre való gondos odafigyeléssel, a zenei folyamat szerves kibontásával reagált rá.

Várdai István
Várdai István

Az első rész és talán az egész hangverseny legnagyobb eseménye Prokofjev op. 125-ös, gordonkára és zenekarra írott szimfónia-versenyművének előadása volt, Várdai István közreműködésével. Ami a ritkán hallható darabot, végső változatában szerzőjének legutolsó befejezett zenekari kompozícióját illeti: jeles méltatója, Dorothea Redepenning szerint a megfélemlített, sarokba szorított Prokofjev kései hangszeres művei különös módon színtelenek, és feltűnő szinte túlzó törekvésük az egyszerűségre. Nos, ez az előadás a legkevésbé sem a történészi ítéletet, mint inkább magát a művet igazolta. Ezt viszont, úgy vélem, immár nem elsősorban a kitűnő akusztika, hanem az előadás többoldalú értékei tették lehetővé. Várdai István előadóművészi kiválósága, felkészültsége és szuggesztivitása, illetve a darab által kínált zenei és virtuóz lehetőségek mintegy egymást világították meg ebben az emlékezetes előadásban. Mindkettő kulcsszava a gazdagság lehetne: a mestermű-gyanús szimfónia-koncert a meglehetősen rendhagyó szerkezetű háromtételességbe rendezett rendkívüli tartalom- és karaktergazdagsága, szívszorító lírai és tragikus pillanatai, szellemessége és a burleszkig merészkedő humora, a külsőséges effektusokat messze elkerülő, mégis káprázatos virtuozitása, második tételbeli, emlékezetesen briliáns, óriási kadenciája és sok egyéb szép pillanata miatt. De minden tekintetben gazdagnak mondhatjuk Várdai István játékát is: hozzátartozik ehhez az ízig-vérig romantikus, gyönyörű, érzéki csellóhang, a magától értetődő, felszabadult virtuozitás, a helyenként már-már mennyei hatású kantiléna, amelyet a legszigorúbb ízlés kontrollál, az intonáció és a hang valószerűtlen tisztasága a fogólapon túli fekvésekben is, vagy éppen a karikírozókészség a kuplészerű, triviális pillanatokban. Ami azonban a legfontosabb: mindezt olyan fajta érettség, sőt véglegesség fogja össze egyetlen élménnyé, amely talán az ő pályáján is újdonság, és az előadóművészet eddiginél is magasabb polcán helyezi el a nagyszerű és rokonszenves művészt. Mindehhez Pasquet az építkezés tiszta vonalait, a frazeálás és agogika kifejezésteljes rugalmasságát biztosította, a zenekar pedig plasztikus, csiszolt és kontrollált játékkal nőtt fel a szólistához.

Számukra azért Brahms szünet után eljátszott 3. szimfóniája volt a legnehezebb vizsga, az igazi kihívás. S ha ebben kevesebb volt is a ritkán hallható, kivételes pillanat, mint a versenyműben, nagyon szép előadás volt ez is, nem csupán hiányérzetet nem okozó, de sokszor magával ragadó. Pasquet, az irányokat mindig érezve és a tetőpontokat remekül felépítve, minden hókuszpókusztól tartózkodva, de érzékenyen és precízen vezényelt – mozgásának ökonómiája maga is élvezet volt és rokonszenvet keltett. A zenekar egészében és az előadás számos emlékezetes részletével és hangzásával is remekül teljesített: a teremnek az az adottsága, hogy átvilágítja a zenekart, s minden apró részlet hallható, nagy öröm a közönségnek, de annál nagyobb felelősség az előadóknak. Nos, a Pannon Filharmonikusokat nem bénította meg ez a felelősség: ellenkezőleg, felszabadította őket, s csak növelte zenélésük intenzitását. Megérdemelt, nagy siker volt az eredmény, és egy ízes ráadás, Brahms 6. magyar táncának zenekari letétje. Várjuk a folytatást.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Kodály Zoltán Koncert- és Konferenciaközpont,  Időpont:  2011. március 26.