A fáma szerint az operaénekesnek végzett bariton maga is tisztában volt vele, hogy hangkaraktere nem kellően erős a műfajhoz, ezért választotta ifjúkori muzikális rajongásának másik tárgyát, a 20-as, 30-as évek német (és kisebb részben angolszász) tánczenéjét az önkifejezés formájaként. A mindig nett negyvenes művész bő két évtizede kezdett e kupléstílusban énekelni, és azonnal kirobbanó sikert aratott Németországban és a világban egyaránt. Előadásmódjában mindaz megtalálható, ami a megidézett korszakot jellemzi: a túlaspirált orrhang, a rácsúszós érkezések/selymes glisszandók, a hímnős falzettek bőséges használata, s persze a megjelenés makulátlan eleganciája. Max Raabe ma már nem csupán a szellemi és művészeti értelemben egyaránt kiemelkedően kreatív időszaknak számító Weimar-éra elfeledett örökzöldjeiből csemegézik, hanem ő maga is ír hasonló hangvételű mai darabokhoz szövegeket. Ezzel együtt valószínű, hogy a szélesebb nyilvánosság elsősorban mai popdalok rém mulatságos feldolgozásairól (például Lady Marmalade, Tainted Love, Super Trooper) ismeri.
A jelentős nemzetközi siker után nem volt meglepő, hogy budapesti koncertjén ismét csordultig telt a terem. (Több ismert magyar „tánczenész” is ott ült egyébként a nézőtéren, Kovács Ákostól Csonka Andrásig.) És jöttek a dalok tucatszám, ódon klasszikusok és saját szerzemények vegyesen. Heute Nacht oder nie, Ich küsse Ihre Hand, Madame, Küssen kann man nicht alleine, Du bist meine Greta Garbo – hogy csak néhányat említsünk a németnyelvű repertoárból. Aztán – ismét csupán példálózó jelleggel – Smoke Gets in Your Eyes, You’re the Cream in My Coffee, merthogy Raabe persze ez alkalommal is énekelt angolul is. A színpadon diszkrét félhomály, semmi feleslegesen hivalkodó show-elem, csak a zene és a vele járó időutazás. Ez utóbbi az európai történelem ismeretében (az egész produkciót vastagon keretező virtuális idézőjel és a dalok habkönnyű tematikája ellenére is) olykor nyomasztóan furcsa élményt jelentett.
Max Raabe és a Palast Orchester. Fotó: Kállai-Tóth Anett (A kép forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál) |
Különösen érdekes szcenikai megoldásnak találtam azt a következetesen alkalmazott dramaturgiai fogást, hogy Raabe a számok intróját a rivaldafénytől hátralépve, a zongorának támaszkodva várja végig, sőt a további zenekari közjátékoknál is visszavonul ugyanoda. Ezzel is felidézve a kort, amelyben még a kompozíció állt a könnyűzene középpontjában, és nem az előadói exhibicionizmus. Az énekes mozgása mindvégig rendkívüli módon kimért, sehol egy felesleges gesztus, sokszor még a tempót sem veszi át és játssza le testével. Járása peckes, beállásai karikatúraszerűek, beszéde visszafogott. A szó legigazibb értelmében színpadias. De mindenekelőtt: az abszurditásig modoros. A dalok szövegei is kellően blődek, néhol már a debilitás határát súrolják. „Bárcsak csirke volnék”, „A gorillám az állatkertben él egy villában, nem politizál, ettől boldog”, „Olyan vagy nekem, mint Greta Garbo, csak szegényebb kiadásban” – és hasonlók. Középkategóriás kabaréba illő kínrímek, bugyuta és/vagy pajzán szójátékok gyors egymásutánban mindenütt. (Egyedül tán a megindító, s csodálatosan abszolvált Irgendwo auf der Welt volt kivétel.) Másról szólva mindez megsemmisítő kritika lenne, Raabe esetében azonban egyszerű tényközlés, hisz produkciójának fő mozgatója a fifikás irónia.
Feltétlenül szólni kell még a Palast Orchesterről, hisz a zenekar játéka egészen kiemelkedő volt, sőt néha még vokális tudásukat is megvillantották. Ráadásul színészi játékukkal az előadás humorhányadosát is képesek voltak tovább növelni. E tekintetben azonban – amint az várható volt – a jelenkori gigaslágerek interpretációi vitték a pálmát, jelesül Britney Spears életművéből az Oops!…I Did It Again és a Sex Bomb Tom Jonestól. A közönség vette a lapot, a groteszk retró működött. És a koncert végére az is nyilvánvaló lett, hogy Max Raabe egyrészt persze önmaga paródiája, emellett azonban egy ritka tudatos és szórakoztató előadó is.