Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

WEIMARI KLASSZIKUM

Max Raabe & Palast Orchester / Budapesti Tavaszi Fesztivál 2011
2011. ápr. 3.
Földtekénk alighanem legmókásabb zenei előadója. Munkássága jól példázza, mily eredeti is tud lenni, ha közel százéves dalokat leporolunk. Poénnak messze túl profi, komolyan vehető mai tánczenésznek meg túl avíttas. Maradjunk hát annyiban: Max Raabe - az Max Raabe. ASZÓDI MÁRK CIKKE.

A fáma szerint az operaénekesnek végzett bariton maga is tisztában volt vele, hogy hangkaraktere nem kellően erős a műfajhoz, ezért választotta ifjúkori muzikális rajongásának másik tárgyát, a 20-as, 30-as évek német (és kisebb részben angolszász) tánczenéjét az önkifejezés formájaként. A mindig nett negyvenes művész bő két évtizede kezdett e kupléstílusban énekelni, és azonnal kirobbanó sikert aratott Németországban és a világban egyaránt. Előadásmódjában mindaz megtalálható, ami a megidézett korszakot jellemzi: a túlaspirált orrhang, a rácsúszós érkezések/selymes glisszandók, a hímnős falzettek bőséges használata, s persze a megjelenés makulátlan eleganciája. Max Raabe ma már nem csupán a szellemi és művészeti értelemben egyaránt kiemelkedően kreatív időszaknak számító Weimar-éra elfeledett örökzöldjeiből csemegézik, hanem ő maga is ír hasonló hangvételű mai darabokhoz szövegeket. Ezzel együtt valószínű, hogy a szélesebb nyilvánosság elsősorban mai popdalok rém mulatságos feldolgozásairól (például Lady Marmalade, Tainted Love, Super Trooper) ismeri.

A jelentős nemzetközi siker után nem volt meglepő, hogy budapesti koncertjén ismét csordultig telt a terem. (Több ismert magyar „tánczenész” is ott ült egyébként a nézőtéren, Kovács Ákostól Csonka Andrásig.) És jöttek a dalok tucatszám, ódon klasszikusok és saját szerzemények vegyesen. Heute Nacht oder nie, Ich küsse Ihre Hand, Madame, Küssen kann man nicht alleine, Du bist meine Greta Garbo – hogy csak néhányat említsünk a németnyelvű repertoárból. Aztán – ismét csupán példálózó jelleggel – Smoke Gets in Your Eyes, You’re the Cream in My Coffee, merthogy Raabe persze ez alkalommal is énekelt angolul is. A színpadon diszkrét félhomály, semmi feleslegesen hivalkodó show-elem, csak a zene és a vele járó időutazás. Ez utóbbi az európai történelem ismeretében (az egész produkciót vastagon keretező virtuális idézőjel és a dalok habkönnyű tematikája ellenére is) olykor nyomasztóan furcsa élményt jelentett.

Max Raabe és a Palast Orchester
Max Raabe és a Palast Orchester. Fotó: Kállai-Tóth Anett (A kép forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Különösen érdekes szcenikai megoldásnak találtam azt a következetesen alkalmazott dramaturgiai fogást, hogy Raabe a számok intróját a rivaldafénytől hátralépve, a zongorának támaszkodva várja végig, sőt a további zenekari közjátékoknál is visszavonul ugyanoda. Ezzel is felidézve a kort, amelyben még a kompozíció állt a könnyűzene középpontjában, és nem az előadói exhibicionizmus. Az énekes mozgása mindvégig rendkívüli módon kimért, sehol egy felesleges gesztus, sokszor még a tempót sem veszi át és játssza le testével. Járása peckes, beállásai karikatúraszerűek, beszéde visszafogott. A szó legigazibb értelmében színpadias. De mindenekelőtt: az abszurditásig modoros. A dalok szövegei is kellően blődek, néhol már a debilitás határát súrolják. „Bárcsak csirke volnék”, „A gorillám az állatkertben él egy villában, nem politizál, ettől boldog”, „Olyan vagy nekem, mint Greta Garbo, csak szegényebb kiadásban” – és hasonlók. Középkategóriás kabaréba illő kínrímek, bugyuta és/vagy pajzán szójátékok gyors egymásutánban mindenütt. (Egyedül tán a megindító, s csodálatosan abszolvált Irgendwo auf der Welt volt kivétel.) Másról szólva mindez megsemmisítő kritika lenne, Raabe esetében azonban egyszerű tényközlés, hisz produkciójának fő mozgatója a fifikás irónia.

Feltétlenül szólni kell még a Palast Orchesterről, hisz a zenekar játéka egészen kiemelkedő volt, sőt néha még vokális tudásukat is megvillantották. Ráadásul színészi játékukkal az előadás humorhányadosát is képesek voltak tovább növelni. E tekintetben azonban – amint az várható volt – a jelenkori gigaslágerek interpretációi vitték a pálmát, jelesül Britney Spears életművéből az Oops!…I Did It Again és a Sex Bomb Tom Jonestól. A közönség vette a lapot, a groteszk retró működött. És a koncert végére az is nyilvánvaló lett, hogy Max Raabe egyrészt persze önmaga paródiája, emellett azonban egy ritka tudatos és szórakoztató előadó is.

Vö. – kovácsy -: Kötéltánc 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek