Antonio Gades Társulat: Carmen / Thália Színház, Budapesti Tavaszi Fesztivál 2011
2011.04.03.

Egyszerre koppanó cipők, tüzes tekintetek, lehengerlő össztáncok, ámulatba ejtő szólók és szívbemarkoló dalok. Szélsőséges indulatok, felszín alatt lappangó tragédia, büszke férfiak és egy öntörvényű nő. Kivételes profizmus és maximális összhang. Kell ennél több? MAUL ÁGNES KRITIKÁJA.

A Carlos Saura és Antonio Gades közös munkája nyomán született kivételes filmalkotást, a Carment, sikere láttán már a mozi elkészülte után is színpadra adaptálták. Az 1983-ban megszületett ötlet és koreográfia ma is szinte változatlan formában látható világszerte. És bár a 2004-ben elhunyt Antonio Gades már hét éve nem vehet részt az előadások elkészültében, a róla elnevezett társulat azt tartja fő céljának, hogy képviselje, életben tartsa azt, amit Gades a táncról, a flamencóról gondolt. 

Külön öröm az előadáson felismerni néhány arcot a filmből. Megható látni, hogy a bikaviadalt felszabadultan eljátszó táncosok között az egyik idősebb szereplő, az önfeledten mókázó Enrique Pantoja ezúttal is magára vállalja a bika szerepét, és a rögtönzött ünneplésen ezúttal is táncra perdül a varázslatos hangú énekesnő, La Bronce, akárcsak a huszonnyolc évvel ezelőtt készült film azonos jelenetében. Ismerős a moziból a puritán díszlet - néhány asztal és szék, valamint egész alakos tükrök jelenítenek meg minden helyszínt -, a látványos kosztümök helyett használt hétköznapi ruhák, a felvételről hangzó klasszikus opera és az élőben játszott autentikus spanyol zene keverése. Az előadás cselekménye - akár a Saura-film - csak nagy vonalakban követi a Merimée kisregényéből vagy Bizet operájából ismert történetet, nem ragaszkodik a részletekhez, csupán az érzelmi csomópontokra koncentrál, s beiktatja Carmen férjének felbukkanását, amely után a győztes matador iránti fellángolás már tényleg utolsó csepp a pohárban a lányt hiába birtokolni próbáló José számára. Az eredeti koncepcióhoz látványosan ragaszkodtak tehát az előadás pár évvel ezelőtti felújításakor, mégis abban a percben, amikor a címszerepet táncoló Vanesa Vento talpig pirosban bevonul a színpadra, érezhetjük, hogy ez a Carmen nem az a Carmen

Saura és Gades eredeti alkotásának lényegi eleme, hogy folyamatosan egymásra tükrözteti a táncosok valós személyiségét, egymással való kapcsolatát és a készülő Carmen-előadás cselekményét. A néző sosem tudhatja egy jelenet elején, hogy a koreográfus-rendező Antoniót vagy Josét; hogy Carment, az ambiciózus táncosnőt, vagy Carment, az irodalmi alakot látja-e? Míg a Laura del Sol által játszotta Carment Antonio, a rendező választja ki Bizet hősnőjének szerepére, addig a Thália színpadán egy olyan Carment látunk, aki az első pillanattól fogva Carmen.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Az előadást tánctermi próba nyitja (sajnos nagyjából csak ennyi marad meg a „táncosok azt játsszák, hogy azt játsszák, hogy...” játékból), a szereplők kényelmes pólókban gyakorolják a koreográfus által diktált lépéseket, forgásokat, nyújtanak, lazítanak, beszélgetnek. Vanesa Vento nincs köztük, csak később vonul be, amikor már egyedül övé a színpad. Őt nem választják, maga veszi fel a piros ruhát. Nem őt rendezik, hanem ő rendez. Szélesre nyitott térdekkel ringatja csípőjét, indulatosan magasra szökken, kézfeje hol keményen ökölbe szorul, hol csábítón reppen. A közönségesség határát súroló szexualitásával, makacs önfejűségével, exhibicionizmusával, büszke, ugyanakkor esztelen szabadságvágyával mindenki felett uralkodik. Nincs riválisa - mint Laura del Solnak Christina Hoyos -, Micaëla szerepét eleve kiírták a történetből, a dohánygyári inzultus pedig csupán egy epizód, amely egyértelművé teszi a nő dominanciáját. A Don Josét alakító (azaz a Gades szerepét táncoló) szereplő, Ángel Gil - bár mozdulatai a férjjel (Joaquín Mulero) és a torreádorral (Jairo Rodriguez) szemben kemények és magabiztosak - egy pillanatra sem tűnik úgy, mintha Carmennek „főnöke”, koreográfusa lenne. A nő bűvkörébe került, epekedő, vergődő, szerelmes férfi. Vanesa Vento Carmenje olyan, mint egy szilaj állat. Mint a bika, amit megzabolázni nem, csak megölni lehet. 

Míg a 83-ban íródott film egyszerre szól a táncosok kiválasztása és a próbák közben zajló alkotási folyamatról valamint a valóság és a darab szintjén párhuzamosan megjelenő szerelmi történetről, addig ez a Carmen csak Carmenről szól. Bár lebilincselő nézni, mégis úgy érezhetjük, a karakter kevéssé összetett és megfejthetetlen. Figuráját, akár a piperkőcségig hiú matadort vagy az üres, de látványos szerelmes öleléseket, színpadiasan túlrajzoltnak látom. Mintha a klasszikussá merevedett előadás az eredeti műalkotást leginkább annak külsőségeibe kapaszkodva akarná lemásolni.

Fotó
Fotó: Valuska Gábor (A képek forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál)
Nem tudhatom, mennyire sikerül a színpadon életben tartani azt, amit Gades annak idején megjelenített és képviselt. Csak azt tudom, hogy ha újranézem harminc éve készült filmjeit, azokat ma is frissebbnek, kísérletezőbbnek, őszintébbnek érzem, mint a Carment, amelyet élőben, a táncosoktól csupán néhány méterre ülve néztem végig. Ez az előadás nem rétegzettségével, változatos fénytöréseivel, inkább az évtizedek érlelte profizmus elsöprő erejével akar hatni.

Amikor a leszúrt Carmen a közönség tapsára felpattanva a társulat többi tagjával előre megszerkesztett koreográfia szerint öt-tíz perces ráadásba kezd, úgy érzem, flamenco show-t látok, nem pedig táncszínházi előadást. A táncosokból kirobbanó energiától és a ritmusorgiától lenyűgözve, lelkesen, bár ambivalens érzésekkel szállok be a vastapsba. Felforgató erejű, egyedi látásmódú, megismételhetetlen színházi élményt vártam. Ehelyett egy hibátlan tánc(re)produkciót láttam.
 
Szerző: Maul Ágnes
Cím:  Carmen,  Koreográfia, színpadi adaptáció:  Antonio Gades és Carlos Saura,  Előadja:  Antonio Gades Társulat