A kötetcímmel nem könnyű kapcsolatot létesíteni. Interjúi egyikében Gergely Ágnes így indokolta, miért a Jonathan Swift éjszakái lett a címadó vers: „Swift súlyos betegségben halt meg, s amikor a legnagyobb gyöngédségre és gondoskodásra lett volna szüksége, akkor az ápolója, ha úgy hozta kedve, megverte. Az angol irodalom egyik legnagyobb gondolkodója volt Swift. S amikor egy ilyen szellemiségű ember ott fekszik tehetetlenül, ott hányódik az élet végső mezsgyéjén, akkor megütik többször is. Ez olyan hihetetlen. De aztán szétnézek magam körül, s látom, hogy a világ rendkívül gyöngédtelen lett”.
A nagy gondolkodó Swift neve a magyar olvasók túlnyomó többsége számára a Gulliver-regények írójaként, így akarva-akaratlanul szatirikus (esetleg nem is pontosan interpretálódó) közegben cseng ismerősen. S bizonyára kevesekben merül fel, hogy az író utolsó esztendeinek éjszakáit az elmebetegség öntudatlanságában töltötte (bár ezt nem mindegyik Swift-életrajz kezeli egyértelmű tényként). Érdekes tehát, hogy a Swift-emlékversnek (mely nem tartozik a gyűjtemény legjelentősebb darabjai közé) a tud ige a kulcsa: „Mit tud az ápoló a jogról?/ Mit tud a genny a takaróról?/ Az álomról, a szeretetről?/ Mit tud a sors az ápolóról?// Hírnév, azt mondják. Anglia/ a Gulliverrel van tele./ Bőrkötésben az éjszakák./ Tudta. És mire ment vele?”
Az Argumentum Kiadónál megjelent könyv alcíme – Versek négy arckép alá – sejteni engedi: a ciklusok bizonyos értelemben egymást tükrözik, ahogy az égtájak tükrei egymásnak. E sejtést a Tükörpillanat és más művek ugyancsak igazolják. Így A tengerszoros két tételének tengelyesen szimmetrikus (kicsiny – de fontos – változtatásokkal szövegismétlő) építkezése, amely Gibraltár és Ceuta egymással dialogizáló földrajzi helyeit-neveit felelteti meg, vagy a Janicsárok két egysége (Ionicus a minore, Csokonai után – Ionicus a maiore, Vas István nyomán). Hosszan folytatható a sor, akár a Dániellel is, mely első és utolsó szakaszát az oroszlános próféta nevével végzi. Mindkétszer különleges rímhelyzetben (talán mondhatnánk: a rím is a tükrösség egy fajtája): előbb az „akkor ül”, utóbb a „kihűl” a Dániel ríme. Feltűnő, akart, hatásos disszonanciák, abban a vallomásban, mely a menetel – Mene. Tekel összecsengés különleges-kivételes szépségét is ismeri.
Mi minden tükröződik Gergely Ágnes új opuszának lapjain? Gyöngédtelenség és gyöngédség. Kárhozat és üdvösség. Ideiglenesség és végérvényesség. Józanság és eksztázis. A legelső vers legutolsó sorával szólva: a „…holtodban is, holtomban is” kettős tudata. Más szövegszemszög felől nézve: „Nem az élő és a halott között / húzódik az árok” (Az irgalom). A közelebbről meg nem nevezett és meg nem jelenített négy férfi – a költőnő érzelmi életének négy fontos szereplője; hárman már halottak, egy az élők sorában van – szinte egyetlen alakká rajzolódik. A nekik ajánlott, „arcképük alá” helyezett versek intim emlékeket is közel hozhatnak egymáshoz a szövegben. A nyitó ciklus Viharkabát című verse őrzi a „Madonna mia, mondta. / My Prince, mondtam zokogva” két sorát – a mélyen személyes megszólítás a negyedik ciklus Röntgenfelvétel-versében is előtűnik: „…a halál is mérce volna / megtisztító józan öröklét / roskadozom a súlya nélkül / Madonna mia soha többé”.
A négy fejezet egy-egy – dőlt betűvel szedett – régebbi költeményt visel homlokán, hogy a – 2006-tól datálódó – újabb művekkel valamennyi rész tíz alkotásra egészüljön ki. Gergely Ágnesnek mérték, arányosság, ízlés, tartózkodás mindig erőssége volt – s mint mindig, ezúttal is kigyúl keze alatt a mértan. A lehetséges szólamok közül igen erősen zeng az elköteleződni vágyó szuverenitás hangja: a vágy és aggodalom, hogy a költemények beszélője – reménye szerint – csakis a jóhoz, nemeshez, maradandóhoz kívánna kötődni, de ahhoz tántoríthatatlanul. A morál gráciája fontos ismertető jegye e lírának, mely ugyanakkor egy mélyen racionális elme plasztikus pillanatfelvételeit sorakoztatja a jelenné fájt múlt és a fürkészett jövő végtelen sors-tárházából. A míves dimenzionáltság őszinte gyönyörűségére szolgál a jártas és a növendék olvasónak is: a Gergely Ágnes-versek kínálta térélmény minden korosztályt megérinthet, befogadhat (néha a tudatos ismétlő jelleg fáradtabbá fordulása ellenére is).
E (kép)világ konkrétumai archetipikus, sőt archetopikus jellegűek, sokszor tüntetően tárgyiasak (például a hajózás-, a tengermotívum; illetve – az iméntivel részint összefüggésben – az utazás-, felfedezés- és földönfutás-motívum), mégis már indításukban az absztrakció irányába mutatnak. A versek tónusa változatos, de a redukált ódaiságban mégis viszonylag egységes: a vershős monológja a fohász és a gyászbeszéd huzatos tágasságának választóvonalán tükrözi önmagát. Az ezúttal – a versek viszonylag kis száma miatt is – a megszokottnál szűkebbre vont alakzati keretek között a formaművész Gergely Ágnes újfent érvényesíti verssor és gondolati egység elcsúsztatását (amire a leggyakrabban felbukkanó félrímesség is rájátszik), valamint a rétegezett indíttatású, szerte- és összefutó műveltség- és históriaanyag, tapasztalat és képzet sűrű idézetek és versben ritkán olvasható szavak általi generálását. A „Semmi ága” József Attila, „az üres árok” Pilinszky János univerzumát hívja társul a társtalanságban; U’fárszin, lokátor, rockzenész, Wedgwood porcelán, Trinity College: mind nehézkesség nélkül talál magának helyet a versek ege alatt.
„görög zsidó keresztény bánat / mindigre széttart s közrefog / a szabad szomszédság igénye / egyszer messziről felzokog” – foglalja magába e szakaszt is A Nyugat centenáriumára írott vers. Az „Isten ujja” által jelölt mindenség és „Holt idő, távoli majorság” sejtelmében tudott-keresett Magyarország szerelem és halál tükre által tölti be sokszorozva a kötet uralkodó időterét, az éjszakát. Világít az éj.