Az új igazgató, Gulyás Gábor bemutatkozó kiállítása a közösségek létrejöttét és működését állította a rendezvény fókuszába, egyúttal illusztrálva a kortárs művészeti intézménynek, azaz inkább magának a kortárs művészetnek sokak által áhított működését. 

McLuhan wikisprint – Kitchen Budapest

A buli jól indult. A megnyitón hatalmas alkalmi közösség verődött össze, és küzdött az Angyalok konyhája által prezentált finom falatokért. A kevésbé öntudatos fogyasztók zsíroskenyeret is tömhettek magukba a bejáratnál, amit a műtárgynak tűnő objektumokban zöldellő növényzettel lehetett egészségesebbé varázsolni. Maga a megnyitó esemény minden szónál ékesebben szólt a kiállítás koncepciójáról. 

Míg a kurátorok által tartott értelmező tárlatvezetés alkalmával a sajtó munkatársai még némiképp elveszetten bolyongtak az ajtókból ácsolt pamlagok és virágládák közt, találgatták a műanyag ponyvával takart gyóntatószék mögött hamarosan zajló meghitt vallomások mibenlétét, az Asztaltársaságból pedig csak a letisztult formavilágú asztalokat lehetett látni – vagyis tipikus kortárs feeling lengte be a szinte kongó termeket -, a termekben pillanatok alatt összegyűlő tömegtől mindez életre kelt és értelmet nyert. Az alkotásokról a nézőkre és az interakcióra tevődött át a hangsúly, az élményt a jelenlét jelentette.

Az egyén és közösség viszonyát firtató kiállítás és programsorozat ürügyén tizenöt alkotócsoport vehette birtokba a Műcsarnok helyiségeit, maguk által választott installációval illetve a maguk közösségi mivoltát reprezentáló akciókkal, műtárgyakkal. A válaszok sokfélék, egyben azonban megegyeznek: nem kész alkotások, a helyszínen formálódnak. 

Szentirmai Tamás – Szakácsi István – Vági János helyspecifikus installációja

A művészek aktívan alkotnak az egy hónap során, és aktívan bevonják a munkába a résztvevők összes érzékeit. Továbbra is lehet majd enni, de lehet csak nézni is, Tárna-színházat az apszisban, titokzatos hegesztőműhelyben betonvasból készülő szobrokat a kukucskanyílásokon keresztül, vagy egyszerűen csak a Műcsarnok kibontott fedélszékét, nejlon-pagodába zárva. Lehet saját fanzine-t – azaz kis példányszámú, szabad felhasználású publikációt – gyártani xeroxgépen, belehallgatni az erre az alkalomra verbuválódott Asztaltársaság beszélgetéseibe, de az asztalok ki is bérelhetőek, bármely téma bármely társaság számára megcsócsálható, a gondolkodás közössé tehető. Tényleg lehet gyónni, vagy legalábbis komolyan elbeszélgetni a nejlonfüggöny mögött a szimpatikus, spirituális kíváncsiságát techno designnal ötvöző Corporation csoport tagjaival, akik a Műcsarnok templomra emlékeztető alaprajzából kiindulva a tér szakralitását teszik próbára, és egy vasárnap a művészet eme „úrhajójában” az ostor is előkerül majd. 

Várják a vállalkozókat a Marshall Mcluhant ismertető magyar Wikipédia szócikk közös megalkotására. Aki még nem áll közeli ismeretségben a Gutenberg-galaxis című mű szerzőjével, annak sem kell szégyenkeznie, hiszen az illető úr megjósolta a könyv alapú kultúra végnapjait – és lám, ha valaki nincs fent a Wikipédián, az a köztudatban gyakorlatilag nem is létezik. Ha bírja az objektum a megpróbáltatásokat, lehet az ingatag egyensúlyt tanulmányozni az Új Irány csoport rugókkal alátámasztott óriás fehér asztalán. 

A helyiségekben megjelenő tárgyak nem kizárólag, és nem elsősorban csak a kiállításra született alkotások – a közösségről való, vagy a közösség működését firtató gondolkodás végeredményei, melyet az alkotók április végéig egy tágabb közösség, a közönség rendelkezésére bocsátanak. Érdeklődés nélkül az alkotások nem sokat érnek, a látogatók aktív részvételével formálódnak, és szolgálnak majd tanulsággal a létrehozó közösségeknek. 

Szövetség ’39: Vizuál terv (A képek forrása: Műcsarnok)

Bár mindegyik csoport munkája mögött gazdag gondolati háttér feszül, mégis elmarad a sokszor idegesítő effekt, amikor a műtárgy csak hosszas magyarázatok révén nyer értelmet. Ha a látogató maga is gondolkodni akar, netán véleményt formálni: nem tilos, sőt kívánatos. Ha csupán szórakozni, érzékeit kényeztetni – pláne megtalálja a számítását. Egyvalami biztos: ez tipikusan az a kiállítás, amit csak tömegben lehet élvezni, és minél többen vannak ott egyszerre, annál izgalmasabb. Visszanyúl a művészet ősi funkciójához, az öncélú alkotás helyett a közös élményt célozza meg. Azzal, hogy a nézőt az alkotás részévé avatja, a sokszor spekulatívnak, vagy épp üres gegnek tűnő, olykor csak a beavatottak számára értelmezhető kortárs megnyilvánulásoknak visszaadja eredeti médium funkcióját, a kortárs kiállítótér fogalmát és funkcióját pedig újraértelmezi. Ehhez persze közönség kell – nem értő, csak nyitott.