Sonia Prina és Jean-Cristophe Spinosi

Sosem felejtem el azt a pozsonyi koncertet. A basszista az ária végeztével hanyag mozdulattal hóna alá csapta a partitúrát, majd kisétált a zenekar elől, és helyet foglalt a templom egyik padsorában, hogy néhány másodperces, nyugodt ücsörgést követően izzadva pattanjon fel, s igyekezzen vissza előbbi helyére, a rémült s a csembalón másodpercek óta csak akkordokat bontogató karmester és a többi muzsikus teljes elképedése közepette. Ez az emlék jutott eszembe március 24-én a Művészetek Palotájában, miközben a karmester és a pódiumon lévő énekes egyre nagyobb izgatottsággal várták, hogy ugyan lépjen már be a színpadi ajtón az a kolléga, akinek végszót kell adnia. Már sosem tudjuk meg, hogy a hanyagság vagy az alkotói szándék rövidítette-e le az eredeti librettóban lévő, egyébként terjedelmes recitativót.

„Az egész olyan kedvesen franciás” – mondta egy ismerősöm a szünetben, pedig a veleje még hátravolt. S bár sokat beszélgettünk, végül is nem hüvelyeztük ki, mitől franciás egy művészileg érdekfeszítő, zenei izgalmakat kínáló, amúgy hakniszagú, a fegyelmezetlenség miatt lassan atomjaira hulló, ámde mégiscsak csodálatos produkció, amelyen az átgondolatlan műsorszervezés csak rontott. Ki-be mászkáló, helyükön ülve egy-egy felvonást sem kibíró, időnként a színfalak mögött ragadó, máskor nem a megfelelő helyre álló, megint máskor a pozsonyi rossz mintát hajszálra lemásoló énekesek, akik néha még rosszkor is léptek be – nyilván már a teljes szétesettség állapota miatt. Az pedig végképp örök homályban felejtődik, hogy ha Wagnert lehet korábbi kezdéssel, több és hosszabb szünettel játszani, akkor a darabjai előadásmódjára nézvést kevéssé háklis Vivaldit – még ha koncertszerűen játsszák is – miért kellett 19.30 és 23.00 óra közé, egyetlen szünettel beszuszakolni? A balga döntés egy csodálatos zenei élményt tett majdnem élvezhetetlenné, épp onnantól fogva, amikor az elkínzott zenerajongó már a csípőcsontján egyensúlyozik, s próbálja a lelket tartani az életükkel azonmód leszámolni készülő székszomszédjaiban.

Dacára mindezeknek, az elbizakodottság terhének felvállalása nélkül, az Orlando furioso budapesti előadása a tavaszi szezon egyik kiemelkedő eseményeként jelölhető meg. Vivaldi-operát idehaza amúgy is csak a teljes napfogyatkozás éveiben láthat a magyar operaimádó, a mostanihoz hasonló kiállításban pedig még akkor is elvétve. Jean-Cristophe Spinosi és az Ensemble Matheus eddigi koncertjei, a Naïve kiadásában polcokra kerülő, megnyerő Vivaldi-operafelvételeik sora azt a reményt keltette, hogy az előadók az operairodalom terén sokat vitatott szerzőt, alkotásának legjobb oldalait kidomborítva hozzák kissé közelebb a hallgatósághoz. Nem mintha olyan roppant távolság lenne a zeneszeretők és az egykor művészete kedvéért még az egyházzal való összeütközést is vállaló muzsikus pap között, köszönhetően az 1970-es években kezdődő újrafelfedezésének. Reneszánszának legidegesítőbb vonása – nevezetesen, hogy a klasszikus zene egy időre tömegek számára jelentett egyet a Négy évszakkal – talán már lecsengett, s elkezdődött kevésbé szem előtt lévő alkotásainak feldolgozása is.

Max Emanuel Cencic. Fotó: Felvégi Andrea (A képek forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Az újonnan zajló zenei misszió egyik úttörője a most fellépő francia dirigens, aki csapatával igyekszik értő és gondos gazdaként megmunkálni a szerző kortársai által is sokszor vitatott színvonalú dalműveit. A korábban hallottak s a most látottak alapján gyümölcsözően. Játékukban a dinamika eszköztárának elszórtan hallható, ámde módfelett fontos elemei is megjelentek, elénk sorakoztatva a tónusok és érzelmek, árnyalatok és színek e módon kifejezhető valamennyi lehetőségét. Az eredeti darabban megfestett képek érzelem– és szituációteremtő ereje így maximálisan képes volt érvényesülni, a sok szerelmes epekedés és szenvelgés okán egyébként kissé vontatottá váló harmadik részen is átsegítve mindannyiunkat. Mindezt egy minimalista módon fellépő, csak a szükséges beavatkozásokra hajlandó karmesterrel, aki hagyta érvényesülni az együttes belső, saját lendületén alapuló törvényszerűségeit – alátámasztva a rezidens karmester egy korábbi interjújában kifejtett ars poeticáját is –, s ezen összeszedettségnek és összeszokottságnak köszönhetően volt képes a társaság végig támaszt kínálni az imént korholt énekesek számára.

Akik persze bőséggel éltek a lehetőséggel, s a szilárd zenei sarokponttól időnként ki-kicsaptak, hogy képességeiket megcsillogtassák a gavallér komponista által számukra kiadósan juttatott aria parlanték és aria di bravurák révén. Meglehet, a gyakorta érthetetlenül gyors tempóválasztások miatt, de az előadás kezdetén a koloratúrák számos alkalommal elmosódottak, alaktalanok, a metrumot elhanyagolók voltak. Az egyik legnagyobb névként ismert Veronica Cangemi a mezzoáradat egyedüli szopránjaként nem keltett csalódást, s az eleinte leggyengébb láncszemnek tűnő Christina Senn is felnőtt feladatához: a Bajazet-pasticcióba később átírva beemelt „Benché nasconda” kezdetű ária során valós képességeit is megcsodálhattuk. Az este két elvitathatatlan csillaga a produkciót beugrással megmentő, Philippe Jaroussky helyére érkező kontratenor, Max Emanuel Cencic valamint a címszereplőnek személyét kölcsönző kontraalt, Sonia Prina. Utóbbi elképesztően robbanékony, tűhegynyi ritmikai késést sem tűrő, az érzelmeket pontosan kifejező koloratúrái elképedést és őszinte ámulatot vívtak ki, miközben – koncertszerű előadás ellenére – jól megválogatott gesztusaival, játszi könnyedséggel festette elénk a szenvedő lélek, az őrjöngő vesztes, a dúlt elméjű, végső méltóságát védő szerelmes portréját. A Ruggierót életre keltő kontratenor a „Sol da te, mio dolce amore” ária cantabiléjében, az obligát hangszer fuvolával közös létezésben, csodálatos érzékiséggel muzsikált. A Jennifer Larmore-t feledtetni kívánó, Alcinát játszó Franziska Gottwald néha kissé modorosan, bár az eredetileg meghirdetett előadónál ihletettebb és nagyságrendekkel finomabb nőiséggel, meggyőzőbb könnyedséggel boldogult szerepével.

Vö. Mikes Éva: A lemondások estéje 
Kolozsi László: Amikor Orlando megőrül 
Amneris: Orlando, furioso 
Molnár Szabolcs: Nadrágkosztüm-szerepek 
Fáy Miklós: Őrjöngések és zavarok