Gonda János

Nagy a kísértés, hogy a fesztivál apropóján hosszú (s vállaltan provokatív) eszmefuttatásba kezdjek a műfaj aktuális helyzetéről. Például a magyar jazz közélet példátlan belterjességéről, a költséghatékonysági okokból zsugorodni kényszerülő csapatokról, a főállások és az állandó kereszthaknizás miatt kiforrni képtelen új formációk tragédiájáról. S úgy általában: az ifjú dzsesszmuzsikusi lét önköltséges természetéről. A művészi produktum felől nézve a sztenderdbiflázás és az ikonmásolás nemzetközi sikerrel bizonyosan nem kecsegtető fáradt úzusáról is lehetne ütőseket írni, amiként a valódi kreativitást blokkoló zenei szűklátókörűségről és önbizalomhiányról, vagy akár az esemény helyszínéül szolgáló klub egynéhány hangulatgyilkos gyermekbetegségéről is. Minthogy azonban egy ilyesfajta ünnepen mégsem illik sopánkodni, kötekedni, sebeket tépkedni, avagy nyalogatni, inkább a nyitó nap tanulságaira koncentrálnék.

A hangulat megalapozásának feladatát a Django Free nevű formáció vállalta magára. A zenekar neve természetesen a 30-as, 40-es évek legendás gitárosára, Django Reinhardtra utal, akire leginkább a hot club („forró klub”) stílus atyjaként, illetve az úgyszintén műfajteremtő óriás, Stéphane Grappelli hű zenésztársaként emlékezünk. Az életvidám hot club stílus annyiban feltétlenül adekvát volt, hogy a helyszínen a hatalmas érdeklődés (értsd: tömeg) miatt valóban meg lehetett sülni. A csapat derűs programjából leginkább George Benson Hipping the Hopjának könnyed, szaxofonnal ízesített verziója maradt meg a recenzens fülében.  

Az ezt követő formálisabb percekben Gonda János vehette át az idei Pernye András-életműdíjat. A zongorista (aki egyben a Magyar Jazz Szövetség tiszteletbeli elnöke is) elismerése egyaránt szólt az előadói, zeneszerzői és zenepedagógiai életműnek, hiszen az első magyar jazzkonzi megszervezőjéről beszélünk, akinek A rögtönzés világa című sorozata megkerülhetetlen olvasmány minden ifjú dzsesszmuzsikus számára. Majd egy másik – Szabó Gáborról elnevezett – életműdíj átadása következett, vagyis az este várva várt pillanata; a salgótarjáni születésű, Németországban élő Snétberger Ferenc lépett színpadra. Aki hallotta már játszani, tudja, hogy a történet csak egyféleképpen folytatódhat. Hangozzék akármilyen patetikusan, egy emberöltőben alig néhányszor találkozni az őstehetség ama vegytiszta formájával, amelyet benne láthatunk. Zenéje, személyisége – igaz. Az elsőtől az utolsó mozdulatig hiteles. Hat. Meggyőződésem, hogy azért, mert a jazz műfaját tágan, az irányzat lényege szerint értelmezi. Vagyis minden fontos hatást beenged zenéjébe, mely valaha érte, nem törődve minden pillanatban azzal, hogy „ez most épp elég jazzesen hangzik-e”. Élmény volt megint élőben látni a nemzetközileg is magasan jegyzett művészt, még ha csupán négy dalt játszott is. (Igaz, zavaró volt az emeleti nagyterem előterében lévő bár körül kaszinózók temperálatlan zsibongása, mely bizony beszűrődött a meglehetősen intim produkcióba, éppen annak intimitását veszélyeztetve. Egy klub persze nem hangversenyterem, de az előadó tisztelete – pláne egy ilyen kaliberű művész esetén – szerintem azért elvárható.)

Snétberger Ferenc

A folytatásban – a műfajt szintén szimpatikusan tágan értelmező – Márkus Tibor Equinox nevű projektje lépett fel, amely olyannyira komolyan vette az eseményt, hogy esetileg kibővült taglétszámmal játszott. A Coltrane-szerzeményről elnevezett formáció ezzel együtt a szokott formáját hozta – melyben is a stílusok eklektikája, valamint a dallamosság és a mélység az amúgy figyelemre méltó muzsikusok ellenére sem képes azonnal felismerhetően egyéni hangzássá összeállni. Számomra inkább állandó, s némiképp kilátástalan útkeresésnek hat. Az első nap programját a Fábián Juli Jazz Riff zárta. S ha már a műfaji keretek folyamatos újradefiniálásáról mint komoly erényről ennyi szó esett, sietve kénytelen vagyok hozzátenni, a popularitás irányába tett óriásléptekért a magam részéről nem tudok pontot adni. Továbbá azt sem tartom szerencsésnek e műfajban, ha egy frontember nagyságrendekkel jobban néz ki, mint ahogyan énekel.