A melodráma – vagyis a zenével illusztrált vers – a szalonok kedvelt műfaja volt a XIX. században. A delnők szavalatait a zongoristák vad futamokkal kísérték. A szövegek többnyire kísértethistóriát, hátborzongató emlékezést elevenítettek fel, és ehhez alkalmazkodván a szavaló is hol dörgedelmesen, hol meg síri hangon szólt. Ez az ízig-vérig romantikus műfaj igazi erőpróba egy jól deklamáló előadóművésznek. A zongoristának és a szavalónak nagyon kell egymásra figyelnie a melodrámák előadásakor. Nemcsak a ritmusérzék számít a szavalótól méltán elvártnak, hogy érzékletesen tudja a szöveget tolmácsolni, de a jó hallás is, hiszen pontosan kell belépnie, igazodnia kell a zongoristához. A KOGART Házban előadott melodrámákat – éppen ezért – lemezen csak énekesekkel hallottam: Dietrich-Fischer Dieskau úgy közvetítette a jelenéseket, hogy szinte hallani véltem a temetői szelek süvöltését.
 Jandó Jenő és Havas Judit |
Jandó Jenő három nappal a március 22-i koncert előtt Mécs Károlyt kísérte. Koncertünk pandanján a Petrarca-szonettek csendültek fel, a Lenau művéből kiinduló Mefisztó-keringő, s a Michelangelo költeményére íródott Il Penseroso. Átfedést csupán az Assisi Szent Ferencnek címzett darab és a Jókai verse ihlette rémdráma jelentett, melyek mindkét programban szerepeltek. A melodráma-esteken a színvonalért legalább annyira felelős a szavaló, mint a zongorista, ezért úgy lehet, nem volt bölcs dolog, hogy magam a második est mellett döntöttem. Az ezen fellépő Havas Judit ugyanis nem mutatott fel kiemelkedő szavalói erényeket.
Havas Judit – a javarészt Pándi Marianne koncertismertetőire támaszkodó – színlapon annyit árul el magáról, hogy a beszédművelés felkent papjainak lábainál ülhetett. Tanult Montagh Imrétől, Latinovits Zoltántól, Cserés Miklóstól; és beszédkultúrát tanít az ELTE-n. Az első műsorszámban még megkímélte a javarészt idősebbekből álló hallgatóságot. Jandó Jenő kissé szaggatottan, már-már idegesen, az első frázisokat két-két hangra tördelve adta elő a Magyar történelmi arcképek Vörösmarty című, a Szózatot is a zenei gondolatok közé fűző darabját. Ám az est ezt követő részében Havas Judit főszereplővé lépett elő, csak a – sajnos túlságosan rövid – Gyászgondola darabokban nem szerepelt. Havas Judit majdnem minden mondatot egyenes vonalban emelkedő hangsúllyal mond. Nem tagol. Hangja kissé éneklő.
„Hírhedett zenésze a világnak” – kezdte recitálva a Liszt-esteken elmaradhatatlan verset. Tudom, Laborfalvi Róza hasonlóképpen szavalhatott. A zongorajátékhoz – hogy az ütemet tartani tudja, ne maradjon le – ez a stílus kell. De mégis: a kenetteljes hang, az orgonás futamok, a hang tömörsége, a színészi játék és az átéltség teljes hiánya a zongoristát is elnyomta. Hiába, hogy Jandó Jenő éppen az ellenkezőjét próbálta meg: a tagolást, a dalokhoz tökéletesen illő agogikát, a jó szavaló képzetét keltő játékot, sajnos ezen az estén esélye sem volt az általa képviselt ízlésnek fölülkerekedni.
 Havas Judit. Fotó: Valuska Gábor (A képek forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál) |
A Gyászgondola darabokban Jandó Jenő nemcsak a rezignált fájdalmat érzékeltette, de a gondolák ringását is. A Szürke felhőket Jandó töredezetten adta elő, a bal kéz furcsa, démoni akkordjai disszonánssá, sötéten terjengővé tették e remekművet.
Az első rész utolsó műve az Alekszej Tolsztoj versére írt A vak dalnokban Havas Judit kieresztette ugyan a hangját, ritkán fogta sírósra, de nem a megfelelő helyeken hangsúlyozott („a vezérük így szólt” frázisban a szólt-at rikácsolta), és annyi csúcspontot gondolt bele a műbe, hogy a vers egyenesen követhetetlenné vált.
A szünet után Havas Judit úgy olvasta fel a végtelenül hosszúnak tetsző részt a Szent Ferenc életét ábrázoló Fiorettiből, akár egy pap a heti olvasmányt. A megindultságot imitáló tónus, az elérzékenyülést sírós-szipogós hangokkal kifejező stíl semmit nem érzékeltetett abból, miért is hallgatták oly áhítattal a madarak a szentet. Jandó Jenő a zongoraművel szerencsére ezt ábrázolni tudta: a madarak a mű első részében kedvesen trilláztak, a prédikáció taktusai nem lettek szenvelgőek, a madarak áhítata nem lett alélósan szép.
Liszt melodrámát komponált Jókai Mór A holt költő szerelme című versére is. E mű Petőfi egyik legismertebb verse, a Szeptember végén egyik motívumából sarjadt: az özvegyi fátyolért a sírból feljövő kísértet magával viszi a sírba gyermekét és a fátylat eldobó asszonyt is. Ha hallhatta volna szegény Szendrey Júlia az első előadást, melyen Laborfalvi Róza fenyegette, nem is a ma már komikusnak ható szóvirágoktól kaphatott volna frászt, hanem a szörnyű futamoktól, a vészjósló, az akkori fülnek szokatlan, egyenesen atonális zongorakísérettől. A hosszú költemény valódi rémmese. A sötétebb szakaszokban Havas Judit úgy énekelte a szöveget, mintha a törődött, a végsőkig kimerült ember szólna belőle. Jandó Jenő szinte bevágott, benyesett hangokat a sorok közé. De még ez sem volt elegendő a hallgatóság figyelmének fenntartásához. A pilledők száma – rémdráma ide, rémdráma oda – meredeken emelkedett.