Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VOLT BENNE FANTÁZIA

Boldoczki Gábor és Bogányi Gergely estje / Budapesti Tavaszi Fesztivál 2011
2011. márc. 24.
Két világjárta, díjakban dúskáló harmincas zenész, valamint egy trombita és egy zongora találkozása a színpadon. Vajon mi sül ki ebből? Muszáj lelőnöm a poént: egy kissé bizonytalanul induló, de összességében pazarul komponált este. ASZÓDI MÁRK KRITIKÁJA.

Vaszilij Brandt időtlen, és mégis modern hangzású Esz-dúr koncertdarabja (op. 12.) tökéletes kezdésnek bizonyult, nem véletlen, hogy az egyik legtöbbet játszott kompozíció trombitára. A méltóságteljesen letisztult mű fülbemászó dallamvezetései azonnal szimpátiát ébresztettek a közönségben, ráadásul a szerzemény önereje remekül palástolta a két muzsikus közt ekkor még csupán formálódó harmóniát is. Mert Bogányi Gergely kísérete itt még olykor kissé bizonytalannak hatott, mintha nem lett volna kezében a darab, csupán – tegyük hozzá, akkor viszont remekül – blattolná. Boldoczki Gábor virtuozitása ugyan már megvillant, de a java még bőven hátra volt. Talán a fáradtság tette, ki tudja, de a Villa d’Este szökőkútjai Liszttől ugyancsak feledhetőre sikerült, csak épp ellentétes okból: Bogányi vélhetően annyiszor játszotta már, hogy leginkább afféle kötelező rutingyakorlatként hatott. (Más kérdés, hogy lehet-e még egyáltalán megvilágító erejű értelmezését adni e pódiumokon elnyűtt darabnak.)

Boldoczki Gábor
Boldoczki Gábor

A következő két Liszt-etűd (A könnyedség, Manók tánca) közepe táján talált végre magára a művész, amire szükség is volt, hiszen Paul Hindemith rendkívüli koncentrációt igénylő mesterműve, a Szonáta trombitára és zongorára következett. A darab alig pár héttel a második világháború kitörése, illetve a zeneszerző Egyesült Államokba való emigrációja előtt született, ennek fényében értelmezendő a szonáta kivételesen feszült és apokaliptikusan zord tónusa. Minthogy a súlyos mű – olykor sejtelmes, máskor egyenesen a téboly határát súroló – drámaiságának zenei lényegét éppen a trombita kitartott hangjait fegyelmezetten ellenpontozó bravúros zongorajáték adja, itt már nem szabadott hibázni. Tisztelettel jelentem, a két nagyszerű muzsikus közti összhang előállt, és a csoda megtörtént. Boldoczki Gábor a direkt módon fülbarátnak éppen nem mondható, hatalmas hangközugrásokkal teli főtémát érzékenységével és zenei intelligenciájával melódiává emelte. Egészen kiváló, katartikus erejű interpretációt hallottunk. Volt min elmélázni a rövid szünetben. 

A második blokk az ünnepelt kortárs zeneszerző-trombitás, Stanley Friedman egyik szólódarabjával (Fanfár) indult. A játékos effektusokkal teli, nem kevés humorral átszőtt kurta darab teljesítette is funkcióját, pár perc alatt ismét bevonta a közönséget a színpadon állók bűvkörébe. Nem túlzás a szó, hisz az est második részében játszott két újabb Liszt-zongoradarab már egyenesen mesterkurzusnak hatott. Bogányi Gergely oly természetességgel és hitellel tolmácsolta az Obermann völgye hullámzó érzelmességét és mesterien porciózott dinamikai fokozásait, mintha ott helyben improvizálta volna a darabot. Ez a kiemelkedő kvalitás mutatkozott meg aztán a 104. Petrarcaszonettben is.

Bogányi Gergely
Bogányi Gergely

Újabb duettként George Enescu bensőséges, Legenda trombitára és zongorára című műve következett, amely – amellett hogy szerintem a zenei hangulatfestés egyik leggyönyörűbb példája a huszadik századból – igazi játéktechnikai kihívást jelent a szólistának a zsúfolt kromatikák és sebes arpeggio-zuhatagok miatt. Utóbbiakat, tán mondani sem kell, Boldoczki Gábor üzembiztosan és élményszerűen abszolválta. Mint már az elmondottakból is kitűnhet, ritka változatos és üdítően okosan dramatizált volt a program, ezért külön elismerés illeti a művészeket. Ráadásul sikerült megtalálni azt a bizonyos arany középutat is a kiemelkedő hangszeres tudás demonstratív felmutatása és a szívbemarkoló vagy éppen fülbemászó melódiák közt. És még mindig lehetett fokozni. A koncertet ugyanis a méltatlanul keveset emlegetett (és játszott) zeneszerző, Hidas Frigyes darabja zárta. Hidas kifejezetten populáris – mondhatni: könnyűzenei – fordulatokat is előszeretettel használt műveiben (számos filmzenét írt, köztük például a Szomszédok című teleregény főcímdalát is), így nem volt meglepő, hogy trombitára és zongorára írt Fantáziája néhol határozottan dzsesszesen szólt. Igazi telitalálat volt a műsor végére tenni. Azt pedig egyenesen képtelenség volt eldönteni, hogy ki élvezte jobban a könnyedebb perceket; Boldoczki és Bogányi, kiknek is fülig ért a szája a darab végén, avagy a percekig vastapsoló közönség. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek