Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MONOREGÉNY

Szepes Mária: A vörös oroszlán / Vígszínház
2011. márc. 23.
A lélekvándorlással foglalkozó regény lelke nem vándorolt át a monodrámába. Hosszú, minden ízében epikus történetmondás az osztályrészünk: az okos, átszellemült beszédű Venczel Verára szabatosan érdektelen képi és hangeffektusok palástja borul. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
A képeken: Venczel Vera
Venczel Vera
Kétségtelen előnye, a sok közül az egyik oka a vállalkozásnak, hogy – mint a gazdag tartalmú kísérő leporellóból kiderül – „Venczel Verát mély barátság fűzte Szepes Máriához, sokszor találkoztak, és kapcsolatuk igen bensőséges volt”. Sajnos ebből az előzményből még nem hajtott ki drámai mű, színházi megvalósításra született monodráma. A rendező, Bodor Böbe és a dramaturg, Lőrinczy Attila készítette szöveg kínosan pontoskodó-fontoskodó aprólékosságát, helyenként terjengős ismeretközlő jellegét csupán a színésznő iróniára való hajlama, néhány lefegyverzően kedves kikacsintása töri meg. Egyébként egy magas forgószéken kell ülnie, keringélnie, így adva elő 1560-ban kezdődő alakváltozásainak krónikáját. A dramatizálás, a színrevitel egyáltalán nem vet számot azzal a kérdéssel, miért nő eleveníti fel egy évszázadokon át reinkarnálódó férfilélek (többek közt egy férfifaló feleség ágyában kizsigerelt férj) spirituális és fiziológiai tapasztalatait. A tudásátadás és a beavatottság biztonságos reménye kevés a színházi élményhez. Nem azon dől el a dolog, hogy valaki nyitott-e az 1908 és 2007 között élt, méltán közkedvelt és közszeretett írónő ezoterikus alkotásainak világára, s olyan jelentékeny szerzőnek véli-e, amint azt a patronáló Szepes Mária Alapítvány (könyvkiadási számadatokkal alátámasztva) sugalmazza. A színházi előadástól nem egészen független, mégsem színházi jellegű gyarapodása a nézőnek, ha igaznak bizonyul a rendezői várakozás, „a halálfélelem feloldására alkalmas látásmódba” vetett hit: „Szepes Mária egyedülálló regénye az erre nyitottaknak kulcsot adhat tudatosságuk felébresztéséhez; életük, életeik értelmes megéléséhez”.
Daróczi Sándor díszlete a vetítések és fények segítségével képződik valóban környezetté a kopár helyiségben. Az informatív, illusztratív álló- és mozgóképek Bakos Katalin illetve Rajnai Gitta munkái, a fényt Almási J. Csaba öntötte wattokba. Valamennyi összetevőnek része, következménye, katalizálója az árnyék, amely a színésznő a reflektoroknak köszönhetően felmagasodó vagy megkicsinyedő alakját a csupasz falak valamelyikére, a „kulissza-festményekbe” mintázza sötét foltként. E körvonal-szobrok aláhúzó-kiemelő jellege hullámzóan érvényesül. Képzettársításokban azonban nincs hiány, mert a történet során megnevezett rengeteg személy (anyák, apák, mentorok, aranycsinálók, hírességek – és feleségtől homonkuluszig még ki mindenki!) nemegyszer ismert képzőművészeti alkotások más célra szánt, más korból és közegből ismerős fragmentumai, ábrázolásai révén öltenek színes vagy fekete-fehér alakot. Ez az értő szemű válogatás segít az időutazás verbálisan el-elnehezülő, alkalmanként nehezen követhető kalandosságát felhevíteni, a tér kapuit váratlan irányokba megnyitni. Bagó Gizella és Barna Balázs zenei effektusai is hajlékony szolgálatkészségükkel jeleskednek.
Fotók: Puskel Zsolt (A képek forrása: PORT.hu)
Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu
Miben áll a produkciót megálmodó színésztárs, Bodor Böbe rendezői tevékenysége? Nem könnyű felelni, mert kép, fény, hang halad a maga útján, tehát leginkább a harmonizálásuk lehetett a rendező gondja. A Jánoskúti Márta fekete (és vörös), réteges, mértékkel misztikus öltözékét viselő Venczel Vera megoldásai, gesztusai, hangütései a premieren a még nem teljesen befejezett konzultáció jegyeit mutatták. A (hatás)szünetek nem mindig találták meg legelőnyösebb helyüket, a forgások hathattak véletlenszerűen, semmitmondóan is, az elhajított ruhadarabok nem hasítottak bele sem tér, sem idő dimenzióiba. A színésznő nyakában függő kerek amulett fényvisszaverő hatásával titkos fehér pontok ezreit szórta: együtt mozgott, együtt játszott Venczellel. 
Hajszolt misztikummal semmi esetre sem vádolható A vörös oroszlán, s ez önmagában is értéke. A létezés korlátait áttörni akaró ember az elmúlást legyőzni igyekvő vágyakozása és (a közönségnek tán a legigazabb élményt nyújtva) az emberi tervek korlátait áttörő véghetetlen létezés költőisége Venczel Vera magasba úszó szavainak jóvoltából fel-felszárnyalt a monoregénynek maradt krónika lapjairól. A legjobb percekben nem egy légies (színész)nő mondja egy testből testbe vándorló férfilélek helyzetjelentéseit: egy médium szólal meg, akivel az is szolidáris lehet, akit lélekvándorlás, ezoterika nem érint meg. A vörös oroszlánból azonban hiányzik – akár nagy V-vel, O-val írjuk, mint a regénycím, akár kisbetűkkel, mint a műsorfüzet és a Vígszínház honlapja – az elixír: a vörös oroszlán.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek