Friedrich Dürrenmatt: János király / Örkény István Színház - POSZT 2012
2011.04.07.

Az „egyik kutya, másik eb” képletű hatalmi játszmák drámai-színpadi regnálása az ezerkilencszázötvenes évek elején kezdődött, nálunk a hetvenes-nyolcvanas években tetőzött. De semmi jele, hogy a kérdéskörtől egyhamar búcsút kellene vennünk. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

A hazai drámaírás félmúltjára pillantva: írt ilyesfajta darabot – különféle hangszerelésben – Görgey Gábor (aki a most tárgyalandó drámát fordította), Hernádi Gyula, Páskándi Géza, Ébert Tibor, Spiró György és számos további szerző. A legismertebbet és legjobbat Weöres Sándor, A kétfejű fenevad címmel. Jelenleg is műsoron van a Katona József Színházban. Aki megtekinti, elolvassa, tapasztalhatja: a fenevadnak szimbolizált nagypolitika sosem kétfejű. Sokfejű. Fejetlen. Vízfejű. Fejreállt. Fejvesztett. Friedrich Dürrenmatt 1968-as datálású Shakespeare-átiratában, a János királyban háromfejű, ám nem haszontalan időnként utánaszámolni.

Debreczeny Csaba
Debreczeny Csaba
A három fej (nem jó fejek): Földnélküli János angol király (aki a történelmi valóságban, 1200 körül még rosszabb koronás fő volt, mint a színműben), II. Fülöp, Franciaország királya (akit a krónikák és könyvek jóval többre tartanak, mint Dürrenmatt) és Pandulpho milánói bíboros-érsek, III. Ince pápa követe. Az Örkény István Színház mindhárom posztra kitűnő színészt állíthatott. Debreczeny Csaba mama dorgálta, nők között szocializálódó Jánosa, mint igazán felnőni nem tudó és nem is akaró tejfelesszájú ember, már-már pajkos érdeklődéssel szemléli, mikor mi sül ki abból, amit elhatároz, visszavon, megtagad, kiagyal. Kissé marionettes, história-rángatta szögletességére ráfelel Gálffi László tapasztalattól és cinizmustól ellazult, holdvilágarcú Fülöpjének bujkálóbb, kígyózóbb senkiházisága. Egyik alantasan parolázó, ezrek vesztét okozó megbékélésük jelenetében, az őrző-védők által körülvéve, körhinta-lovon rugózik a Plantagenet, hordszék karfájába fogódzik a Capet: bármely sajtótermék és tv-híradó számára előnyösen fényképezhető, filmezhető a vurstli. Mácsai Pál mint Pandulpho igen későn, annál serényebben lép színre, ékesen bizonyítva: a papot családi hercehurca nem vonja el attól, hogy a lényegre (kiátkozás, visszafogadás, megmérgeztetés, cselszövés) összpontosítson. A kölyökképpel idősödő János, a megletten nyűtt Fülöp és a deresen tekintélyes Pandulpho szélsőségesen elüt egymástól, de hasonlítanak is. A Debreczeny, Gálffi és Mácsai kreálta politikusok felváltva – egyesével, kettesével, hármasban: mikor, hogy – uralkodnak a jónép vagy jó nép fölött, annak függvényében, hogy egyikük épp mennyire gyűri maga alá a másikat, a harmadikat.

Jelenetkép
Jelenetkép
Bagossy László mintha nem is tenne egyebet, mint pontos, megfontolt mozdulatokkal rakná egymás után az időtlen krónika kártyalapjait. A leosztás régtől ismerős, a pakliban mindig ugyanazok a királyok, királynék, filkók – de türelemmel, leleménnyel ki kell játszani, ki kell licitálni a partit. A rendező rétegekben gondolkodik, le- és felvonatokban dolgozik. Erre már a nyitány is rávilágít. Bagossy Levente élénk és célzottan színházias (pedig jobbára üres, lestrapált) díszletének piros függöny-blendéi előbb a felségjelekkel megterhelt (de mai ruházatú) Jánost engedik látni, aztán az udvari mesterkedések kardos főszakácsné-anyakirálynőjét (Eleonóra szerepébe Pogány Judit passzol pontosan) és az indulattal kompenzált búbánat szőke spanyol ladyjét (Kasztíliai Blanka Szandtner Annával forrt egybe). A harmadik függöny szárnyai veres csuklyás hóhérokra lebbennek föl, a negyediké akasztott emberekre, akik olykor képesek szóra nyitni lefittyedt ajkukat. Így választja el az ocsút az ocsútól már a felvezető darab-szemezgetés.

Pogány Judit
Pogány Judit. Fotó: Puskel Zsolt - PORT.hu
Antihőseink valamennyien – forgandó szerencséjüktől függően – önkényes és önös despotái a legfelsőbb körökben lefolytatott hatalmi játszmáknak. Ugyanakkor bábok is. E bábság hű kifejezője a kis Plantagenet Arthur tényleges bábu volta. Kézről kézre adják, fejét nyéllel mozgatják, nadrágban citerázó spárga lábait járásra, ülésre igazítják. Ő (János bátyjának, az előző angol királynak, Oroszlánszívű Richárdnak a fiacskája) nem is egyféleképp jelenthetne személyi megoldást Anglia és Franciaország területi igényektől és befolyásolási manőverektől hangos viszályában, ha a törvényszerű véletlen nem oltaná ki gyermeki életét. Körülötte mindenki bábszerűen viselkedik. Anyukáját, Konstanciát Für Anikó sértettséggel, hisztérikussággal és számítással felvértezve csomagolja a delnő passzív szépségébe, a szinte a semmiből előkerülő Angoulême Izabellát (akiből János felesége és apja vesztét okozó utódjának szülőanyja válik) Takács Nóra Diána zárja a púpos nő duzzogó sántikálásába. Ficza István e.h. is tudatos egyszerűsítő váltásokkal oldja meg a hülyüs dauphint, Lajost. Lipótot, Ausztria hercegét pedig – aki tulajdonképpen a fenevad negyedik feje, kobakján oroszlán-állkapoccsal, testén farokban végződő oroszlánbőrrel – Csuja Imre a mesék rémvilágából szabadítja színre félbe maradt óriásként.

E történelmi diagnózis kissé elcsépelten hatna a rendezés üde, akár karneváli színei nélkül. Sopánkodás helyett kedély, matrica helyett emberarc, óramű helyett önmagát feltáró gépezet: él, virul a példázat. Mégis a Fattyút, Falconbridge Fülöpöt alakító Polgár Csaba, a „pozitív hős” jár a legrosszabbul. Oroszlánszívű Richárd balkézről született, a trónra a törvények szerint nem esélyes fia a históriai józan ész nevében súgna a felkent vagy felkenendő királyoknak. Nem makulátlan akciói során neki kell „a színházi közönség = nép” (kigyúlnak a nézőtéri fények) manapság általában már erőltetett akcióját felkonferálnia, ő prédikál egy cinikusan erkölcsit, mielőtt a pusztulás árkába rúgja a halott Arthur-bábut. (Gáspár Ildikó dramaturg húzhatott volna a kopottabb szövegrészekből.)

A szórakoztató, fineszes, precíz előadás emblematikus színésze Máthé Zsolt. Pembroke grófot, János miniszterét és Chatillont, Fülöp király követét is ő játssza. A panoptikumi, suhogó, terebélyesen úszó, mulatságosan túlméretezett, mintás jelmezeket burjánzó humorral bevető Ignjatovic Kristina a két sokadhegedűst ki-be fordítható, angol/francia felségcímeres piros/kék nyakkendővel különböztette meg. Egy mozdulat, és az örök mellékszereplő (nem Máthé, az Örkény Színház e nagyszerű, sokoldalú epizodistája, hanem a Pembroke/Chatillon típus) egyik oldalról máris a másikra állt. Ehhez jön még a francia udvornik szőke parókája, melyet lekapva, zsebre gyűrve kap nyomatékot az átangolosodás mozzanata (és vice versa). Máthé a „Plantagenet János!!!!” megszólítás fenyegető cifrázásában épp oly jó, mint az előadás végére tartogatott poén szomorkás háttérembereként. Bagossy László – Dürrenmatt szellemében, a Dürrenmatt kortársáról, szellemi rokonáról, Örkény Istvánról elnevezett színházban – a szünet nélküli drámaáramlás során mindvégig leleményes kicsinyítésekkel és felnagyításokkal dolgozik. Máthé Zsolt az, akinek csupán a nyakkendője és a hajzata változik – de e nélkül is kitűnne: a törpénél van még törpébb.
Szerző:  Friedrich Dürrenmatt,  Cím:  János király,  Fordító:  Görgey Gábor,  Rendező:  Bagossy László,  Díszlet:  Bagossy Levente,  Jelmez:  Ignjatovic Krisztina,  Dramaturg:  Gáspár Ildikó,  Szereplők:  Debreczeny Csaba,  Pogány Judit,  Takács Nóra Diána,  Szandtner Anna,  Für Anikó,  Polgár Csaba,  Ficza István e.h.,  Gálffi László,  Csuja Imre,  Mácsai Pál,  Máthé Zsolt,  Csire Zoltán, Kocsán Bálint, Tóth Csaba,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott