Liszt, a misztikus – Bán István koncertje / Szent István Bazilika, Liszt Év 2011
2011.03.23.

„Liszt, a misztikus” címmel háromrészes sorozatot rendezett az Osztrák Kulturális Fórum és a Filharmónia Budapest, s ezt Bán István orgonista-karmester személye köré rendezte. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Bán István néhány éve a Bécsikapu téri evangélikus templom orgonistája, korábban a bécsi Zeneművészeti Egyetem hallgatója volt, így mindkét ország zenei életében otthon van; személye tehát mind a Liszt-téma, mind egy közös osztrák-magyar zenei rendezvény szemszögéből nézve kézenfekvő választás.

Bán István
Bán István

Az első két eseményt, egy zenés beszélgetést illetve a Bécsikapu téri Bach–Liszt kantáta- és motettaprogramot nem volt alkalmam hallani, a harmadikat, a Bazilikában március 19-én rendezett orgonakoncertet azonban igen. A műsor úgy épült fel, hogy egy-egy nagyszabású Liszt-orgonamű keretezte a kétszer három Bach-kompozíció által alkotott belső réteget; a Bach-blokkok között, a hangverseny középpontjában pedig kakukktojásként egy olyan darab állt Sigfrid Karg-Elerttől, amely sem korban, sem funkcióban nem illeszkedett a koncert tematikájához. Az egyébként szerves és szép program e furcsasága mellett viszont legfeljebb a Bazilika híresen „vizes” akusztikája lehetett (ezúttal nem különösen jelentékeny) negatívum a hallgatók számára, mert a hangverseny amúgy minden tekintetben emlékezetes élményt jelentett.

Nyitó, illetve záró Liszt-műként a művész két közvetlenül bachi fogantatású, terjedelmes orgonakompozíciót választott: a B–A–C–H prelúdium és fúgát illetve a „Weinen, Klagen, Sorgen, Zagen” (basso continuójára írt) variáció-sorozatot. Bán István Liszt-játéka kifejezetten revelatív volt számomra. Ezek a terjedelem, hangerő és a kifejezett érzelmek széles skálája tekintetében is nagyszabású kompozíciók, melyek ezúttal is hatalmas, tágas térben, hatalmas utánzengés kíséretében hangzottak el, hallatlanul könnyen válhatnak elnagyolt, hatásvadász, elsősorban a dobhártyánkra ható „interpretációk” áldozatává. Bán István, akinek Liszthez való intellektuálisabb közelítése már az eseménysorozat tervében is tetten érhető, messziről elkerüli az effajta veszélyt. Liszt-interpretációja kifejezetten elmélyült – sorozatának már a címe is ezt ígéri! –, és ragyogóan képes egyensúlyt tartani a precíz, szigorúan kontrollált és technikailag makulátlan előadás követelményei, illetve a darab eruptív, minden ízében romantikus és persze az előadói virtuozitást is erősen hangsúlyozó természete között. Bán további jellegzetes erénye – amely persze nem csupán Liszt-játékában nyilvánult meg – a kifinomult, festői színérzék, amely ismét csak igen széles skálát ölel fel a sejtelmes, fojtott pianissimóktól a káprázatos ragyogásig. Játéka a szó legjobb és legmélyebb értelmében erőteljes, amint azt például a nyitó darab rendkívül szuggesztív, apokaliptikus, fortyogó pillanatai is bizonyították. A Liszt személyes gyászát tükröző záró variációsorozatban pedig szívbemarkolóan és nagyszerű egységben szólaltak meg a legszemélyesebb, az éteri, a magányos hangok és a feltornyosuló, határtalan fájdalom úgyszólván szürreális, irdatlan hüllőfarkukkal csapkodó szörnyeket felidéző képei.

Liszt Ferenc
Liszt Ferenc

Ismétlem: mindez kifogástalan igényességgel, mintegy hideg fejjel kivitelezve. Tehát nem volt okunk meglepődni azon sem, hogy Bán Istvánról Bach tökéletesen eltérő jellegű szövete kapcsán is ugyanazt állapíthattuk meg: a részletek, a kivitelezés mesterségbeli szintje tekintetében abszolút igényes és tudatos, a kifejezés tekintetében viszont szabad és szenvedélyes. Az első Bach-blokkban, amely a Klavierübung első három darabjából, egy Kyrie–Christe–Kyrie sorozatból állt, úgy járta be az utat a puha, bensőséges hangtól a fenséges nyugalmon át a második Kyrie fényes zengéséig, s regisztrációja úgy volt színes és magával ragadó, hogy közben a zenei szövet transzparens maradt, belső szólammozgásait könnyen követhettük.

A második blokkban Bán három korál-alapú Bach-kantáta tételt játszott Liszt, Duruflé és a saját feldolgozásában, hasonló erényekkel; a harmadik, saját átirat a „Weinen, Klagen” kantátából indult ki, a zárószámhoz átvezető jelleggel és rokonszenves egyszerűséggel. A XX. század eleji, teljesen világi jellegű, voltaképp szellemes, még dzsesszes elemeket is felmutató Karg-Elert darab meglehetősen kirítt környezetéből. De micsoda környezetből!

Szerző: Malina János
Helyszín:  Szent István Bazilika,  Időpont:  2011. március 19.,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott