A Zukerman ChamberPlayers estje / Budapesti Tavaszi Fesztivál 2011
2011.03.22.

Manapság sajnos általános tendencia, hogy a világhírű hangszeresek egyre kevesebb kamarakoncertet adnak. Így aztán még nagyobb öröm a Pinchas Zukerman vezetésével rendezett est, melyen ráadásul remekművek hangzottak el. CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

Pinchas Zukerman
Pinchas Zukerman
A Zukerman ChamberPlayers 2002-ben alakult, és mint a kis szórólapból megtudható, céljának tekinti nemcsak a pályakezdő tehetségek támogatását-nevelését, de a közönség pallérozását is: rendszeresen tartanak ismeretterjesztő jellegű koncerteket többek közt New Yorkban, Washingtonban. Sajnos a budapesti fellépésük első száma is inkább ilyesmire sikerült. Mozart műve (G-dúr hegedű-brácsa duó, K. 423) voltaképpen ideális darab egy hangverseny megkezdésére: nem hosszú, de nem is rövid (klasszikusan háromtételes), technikailag nem nagyon nehéz, de azért nem is egyszerű, zeneileg csak kevéssé bonyolult, Mozart ugyanis az utolsó pillanatban mindig megáll, mielőtt elkezdené mélyebben, komplikáltabban, gazdagabban szőni a zenei szálakat, ugyanakkor mindig érzékelteti, hogy ha lenne rá érkezése, megtehetné. Vagyis műve a kis méret ellenére sem összecsapott, egészében úgy fest, mint egy olyan vonósnégyes, amelyből a mester kidolgozatlanul hagyott két szólamot. Előadása a legmagasabb fokú koncentrációt és odaadást igényli, és ha nem minden hang makulátlan és átélt, akkor odavész a Mozartra mindig jellemző kristálytiszta logika, átgondoltság, és a még könnyebb kézzel írt darabjait is jellemző ihletettség. Jessica Linebach (hegedű) és Jethro Marks (mélyhegedű) komoly ihlet nélkül fogtak hozzá feladatukhoz, a mű – nagyjából – le lett játszva, de nem lett előadva. A hegedűs hölgy technikailag hellyel-közel megfelelt, bár elég sok lyukas, túlságosan henye futamot hallhattunk tőle, míg a brácsás úr már komolyabb manuális hibákat mutatott, hamiskás is volt (persze tudjuk, e téren a mélyhegedű borzasztó hálátlan egy instrumentum), nem tudta megadni a szilárd alapot a hegedű olykori szárnyalásához. Felületesen megszólaltatott frázisok, lekerekítetlen motívumok, kidolgozatlan hangzás és frazírozás tette eléggé unalmassá, stílustalanná, azaz végső soron teljesen érdektelenné ezt az interpretációt. És az is kiderült, hogy a Thália színház túlzottan száraz akusztikája nem feltétlenül kedvez ilyen típusú koncertek befogadására.

Ezután a klasszikus-romantikus kamarazene egyik abszolút csúcsa következett, Schuberttől a C-dúr vonósötös (D. 956). Persze nemcsak ez a tény, hanem Pinchas Zukerman jelenléte az első hegedűs szerepkörében is azonnal más dimenziót kölcsönzött a műsornak. Zukerman csodálatos hangja kevéssé érvényesülhetett a szinte felhangok nélküli teremben, viszont pontossága, művészi karakterének súlya, játékának magvassága, motívumformálásának lekerítettsége, a minden egyes hangja mögött álló egyértelmű szándék és tudatosság azonnal hallhatóvá tette, mit jelent egy nagy egyéniség a színpadon. Hirtelen minden értelmet kapott, és az előbb kissé bizonytalan hangszeresek (Jessica Linnebach, Jethro Marks) most azonnal magukhoz tértek, összes figyelmüket és képességüket a nagy feladatnak szentelték. És az eredmény nem is maradt el: ha nem is mesebelien szép, de mindenképpen gyönyörű, emlékezetes, ihletett, okos, a tempóválasztásokban és dinamikákban átgondolt, minden ízében hiteles, stílusos interpretációt élvezhettünk, melyből legkivált a második tétel mennyei lebegése és a harmadik tétel középrésznek tragikus, vagy talán emelkedett depressziója maradt meg a fülemben. Zukerman mellett az első cselló szólamát játszó Sadao Haradát kell kiemelni, pontos volt, muzikálisan mély, technikailag kifogástalan, és tökéletesen elosztott arányokban lépett fel egyszer a kísérő, máskor meg a szólófeladatokat ellátó kamarazenés művész szerepében.

A Zukerman ChamberPlayers
A Zukerman ChamberPlayers
A szünet után megint egy remekmű – Brahms: f-moll zongoraötös. Ezt a produkciót a rossz akusztika illetve a zongorista (Angela Cheng) tökéletesen alkalmatlan játéka tette tönkre. Köztudott, hogy ez a mű bizonyos részeiben amolyan burkolt zongoraverseny, Brahmsnak itt valahogy soha nem sikerült kikevernie a megfelelő arányokat, de a belsőleg hiteles szenvedélyek és a megszólaltatásukhoz szükséges szenvedélyes játékmód feledtetik ezt a vélt vagy esetleg valódi hiányosságot. Az előadók inkább zongorával kísért vonósnégyesnek állították be ezen az estén ezt a nagyszerű darabot: a kvartett szinte teljesen elfedte a zongoristát, mind vizuális, mind akusztikus értelemben. És ez talán nem is volt baj, hiszen amennyire a hangzási viszonyok mellett egyáltalán meg lehetett ítélni, Angela Cheng egyetlen szép hangot sem játszott, valami mechanikus dübörgéssel rohant végig a kottán, manuálisan igen feddhetően. A Zukerman vezette vonósnégyes (kár, hogy a remek Sadao Harada helyett most a sokkal pontatlanabb Amanda Forsyth volt a csellista) kétségtelen erős tűzzel játszott, a már említett sok szenvedéllyel, de a játékosokat talán túlzottan is elragadták az indulatok. Volt valami tagolatlan barbárság, végeredményben amatőr jelleg ebben az előadásban, a részletek kidolgozása helyett masszaszerű tömböket dobtak a közönség soraiba; ott is üvöltették a muzsikát, ahol elég lett volna egy valódi forte. Ha ez lenne a későromantika – kontrollálatlan gőzösség, szónokias handabandázás, harsány kolorit – akkor köszönöm, inkább nem, vagy csak kisebb adagot kérek belőle.

Vö. Mikes Éva: Mester és tanítványok 
- dni -: A Zeneakadémián kívül 

Szerző: Csont András
Helyszín:  Thália Színház,  Időpont:  2011. március 19.