A Közép-Európa Táncszínház ezúttal nem az ismert „szövetséges” alkotók (Gergye Krisztián, Duda Éva, Hámor József, Virág Melinda stb.) köréből választott koreográfust, vagy toborzott kisebbfajta alkotói tömörülést (mint a Vihar esetében), hanem saját táncosait ambicionálta munkára. Hogy kényszerből vagy pedagógiai megfontolásból-e, csak találgatni lehet, bár látva két, korábban a társulat arculatát meghatározó koreográfus, Gergye Krisztián és Duda Éva KET-en kívüli aktivitását, inkább az előbbire voksolnék. Miközben mindez látványosan illusztrálja azt az idült koreográfushiányt is, amely a hazai kortárs táncszcénát évek óta kínozza. Bármennyire is kutakodom az emlékezetemben, egyetlen fiatal alkotót sem tudok megnevezni, aki az utóbbi két-három évben robbant volna be a szakmába. Koreografálni ugyan sokan koreografálnak, de vérbeli koreográfus alig akad közöttük. Hát még olyan, akire egy jelentős múltú és általában jól képzett táncosokból álló (kamara)társulatot, a Közép-Európa Táncszínházat nyugodt szívvel rá lehetne bízni. 

Furcsamód ugyanakkor mégis körvonalazódik valamiféle „tendencia”, ami viszont mintha éppen az egyszemélyes koreográfusi hivatalnak üzenne hadat. Az említésre méltó táncbemutatók között ugyanis egyre több olyan akad, amelyik nem egyetlen alkotó, hanem egy alkotócsoport munkájához kötődik. A Lábán-díj idei hat nomináltja között hozzávetőlegesen három ilyet is találunk: a MU Színház díját beseprő Bloom!-ot, a Budapest Tánciskola Vü című előadását és a Hodworks Mindennapi rutinját, ahol bár megkerülhetetlen a koreográfus, Hód Adrienn személye, a táncosok egyenrangú félként vettek részt a többrészes, nyitott alkotófolyamatban. Mindebből persze erős túlzás lenne arra következtetni, hogy a csoportos koreográfiáké a jövő. Viszont ha nincsenek kiugró tehetségek, még mindig jobb, ha a rész szerinti tudás összeadódik, s a társulat közösen, mintegy az improvizációból kiindulva, egymást figyelve és kontrollálva próbál valami frisset, újat létrehozni, mintha önjelölt fenoménok tévedéséhez kell asszisztálnia.

Jobbra: Horváth Adrienn

Azért is kihívás ez a produkció a KET táncosai számára, mert a koreográfián túl ők felelnek a zenei szerkesztésért (Mádi László) és a világításért is (Katonka Zoltán), mégsem érezni megilletődöttséget vagy avatatlanságot a munkájukon. Így ha az volt a cél, hogy megtanuljanak önállóan a mély vízben úszni, akkor ezt gond nélkül teljesítették. 

Az Io sono ügyes, korrekt kis darab. Jóval több, mint egyéni tudásról és társulati összetartásról számot adó „vizsgamunka”, de kevesebb, mint ami ebben a csapatban a lehetőségek szintjén, kibányászatlanul benne rejlik. Egy közepes erősségű biztonsági kűr, ami mind mozgásanyagában, mind szcenikai kivitelezésében akadálytalanul belesimul a Közép-Európa Táncszínház közelmúltbeli bemutatóinak sorába. Ez – más esetben – lehetne dicséret is, csakhogy az eltelt egy-másfél évad valahogy nem a KET időszaka volt. 

Nemesen egyszerű a darab alapkoncepciója: a közös táncok hangulatos, harmonikus szövetét rövidebb-hosszabb szólók tarkítják, ami nagyjából azonos arányban biztosít kiugrási lehetőséget mind a hat táncosnak. Nincs a koreográfia mögé magvas filozófia kényszerítve, hangulatok, képek, érzetek sejlenek fel, esetenként emberi kapcsolatok képeződnek le benne. Olyan darab ez, ahol a maguk lecsupaszítottságában megjelenő mozdulatoknak kell emlékképet hagyniuk. Mindenképpen dicséretes, hogy a fiatal koreográfus team nem mantrázza tovább a Shakespeare-színművek nyomán készült KET-es koreográfiák (Vihar, Visszavonhatatlan) tartalmi és esztétikai modorosságait. És az is pozitívum, milyen látványos, hangulatfestő vizuális miliőbe csomagolja a darabot: áthatolhatatlan, sűrű rengeteget idéző pontfényekkel, gomolygó füstfolyammal, hideg, éles fényutcákkal vagy a jeleneteket derítő világítás hirtelen megváltoztatásával. A szólóknak viszont, kevés kivétellel, nem igazán sikerül kellő súlyt és karaktert adni, pedig ez lenne voltaképpen az előadás ütőere(je). 

Horváth Adrienn, Katonka Zoltán, Molnár Zita, Hargitai Mariann és Palcsó Nóra

Az egyébként gyönyörű nyitó képben, ahol a fénykörökben álló hat táncos a mozdulatlanságból először alig észlelhető, majd egyre határozottabb, de még mindig puhán, organikusan indázó finommozgásokkal, a kéz, a kar, a törzs delejes játékával tör utat a fény felé, a csoportból egymás után kilépő szólóknak szinte felül kéne írniuk az ihletett közös mozgást. Palcsó Nórát és Horváth Adriennt azonban már sokadszor látom olyannak, mint most: rutinos, begyakorolt elemekből álló mozgássoraikkal biztos tánctudásuk ellenére sem képesek szuggesztív szólamot formálni. Mintha lenne valamiféle KET-es uniformis, amelybe csak belebújnak, s már kész is a szóló. A tétel végén a MU Terminálból szerződött Mádi László bizonyítja be, hogy lehet ezt másképpen is. Hatásos, mintegy az ismeretlennel kacérkodó, parolázó, érzékeny ujj- és kézjátékkal dekorált lassú, araszoló mozgása éles ellenfényben bontakozik ki. Hargitai Mariann ugyanebben a részben táncosról táncosra haladva, egészen közelről, de testérintés nélkül „tapogatja le” furcsa kígyózó mozgásával a többieket, mint valami sugárzást mérő „szerkezet”. Persze kicsit könnyebb a helyzetben vannak azok a táncosok, akik lendületből, erőből dolgozhatnak, mert olyan zene kerül nekik, hiszen az energia-felszabadítás a táncnál már önmagában félsiker. Ilyen Katonka Zoltán temperamentumos monológja, de Hargitainak és a többi lánynak is akadnak robbanékony, dinamikus percei, a baj csak az, hogy ezek se nem elég merészek, se nem elég jellegzetesek, s ezért nem is tudnak igazán nagyot ütni. Bár úgy hiszem, itt felelősség terheli Mádit is mint zenei szerkesztőt. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy a dübörgő techno vagy az édeskés popularitásba átcsusszanó zenei részletek, a gyakran alkalmazott tucathangzások valakit is mélyebb munkára ösztönöznének, hacsak nem tudatosan ironizálni akar vele a szerző, de itt erről szó sincs. 

Molnár Zitáról még nem szóltam, aki tavaly csatlakozott a társulathoz, pedig ő Mádi mellett az a táncos, akinek a szólóját a leginkább kedveltem. Molnár hajtós, zaklatott táncában a közösség/egyén viszonyára reflektál: az egy kupacba tömörült társaság lassú hullámzással csalogatja sorai közé a lányt, aki hezitál, hogy a tömeg martaléka legyen-e, vagy megtartsa kívülállását. 

Minden szóló annyit ér, amennyit a táncos önmagából ad. Jelen esetben nem csak előadóként, hanem koreográfusként. Ki mennyire tud önmagába hatolni, képes-e mélyre ásni, le tudja-e fejteni magáról a tanult, rögzült mozdulatokat. Ha igen, nyert ügye van, ha nem, érdemes újra próbálkozni. 

Vö. Petrova Mirojluba: Én vagyok