Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

PAZAR FÉLESÉGEK

A Les Arts Florissants Rameau-estje / MűPa
2011. márc. 15.
„Rameau színpadi művei két csoportba sorolhatók” – írja a koncert ismertetőfüzete, s tovább már mi magunk folytatjuk: – ezek pedig a következő négy: tragédie (en musique), opera-ballet (vagy ennek önállósult része, az acte de ballet), comédie lyrique, illetve pastorale-héroїque. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Nem a puszta kötözködési vágy késztet arra, hogy helyreigazítsam a különben kitűnően megírt ismertetőt, hanem inkább az, hogy illusztráljam: a franciáknál (a barokkban is) minden másképp van. Különösképpen az opera területén, amennyiben – a műfaj egészen más társadalmi háttere és ebből eredő eltérő fejlődése miatt – tulajdonképpen nincs világos, egyetlen megfelelője az olasz értelemben vett opera műfajának, bármilyen sokrétű legyen az önmagában is. Franciaországban operák vannak, Rameau idejében például a fentebb felsoroltak, de ez a lista lényeges eltéréseket mutat például a Lully korabelivel szemben, amelynek emléke Rameau későn indult operai munkássága idején is oly eleven összehasonlítási alapnak számított, hiába volt Rameau mindössze három és fél éves Lully halálának időpontjában.

Pontosabban a színpadi művek fentebbi négy kategóriájából csak három jelent „operát”, a negyedik a (színpadi) intermezzo tágabb olasz kategóriájának felel meg. Ezt megint csak azért említem, mert a három Rameau-„operafajta” közül a koncerten képviselt opera-ballet maga sem „tiszta” operaféleség, hanem olyan színpadi produkció, amely a mitológiai szereplők, illetve a csökevényes vagy hiányzó drámai konfliktus, továbbá látványosság, a balettnak az „operaszerűbb” műfajokhoz képest is hangsúlyozottabb jelenléte miatt, erősen intermezzoszerű vonásokat mutat.

William Christie
William Christie

Ha mármost nagyjából látjuk, hogy milyen műfajú színpadi műveket vezényelt William Christie Budapesten (az egyik persze önálló acte de ballet volt, a másik viszont egy opera-ballet utólag beillesztett felvonása stb.), akkor azt is érdemes tudatosítanunk, hogy amit láttunk, az nem egyszerűen valamilyen operaféleség koncertszerű (hangversenytermi, nem-szcenírozott) előadása volt, hanem több is, kevesebb is annál. Több, mert bár díszletek és tulajdonképpeni jelmezek nem, ellenben kellékek és színpadi mozgás, gesztika (mind a főszereplők, mind a kórus esetében) helyet kaptak az előadásban; s kevesebb, mert a balett-elem helyén űr tátongott, a darabokba ágyazott pazar balettszviteket a megüresedő pódiumon valóban koncertszerűen játszották – a közönségnek, nem a táncosoknak. Ez az aktus, hogy éppen a táncszakaszok idejére az addig jelenlevő vizuális elem is eltűnik a pódiumról, mindenképpen nagyon különös érzést kelt, aláhúz egy hiányt, amely egy teljesen statikus, oratóriumszerű előadásban kevésbé lenne húsbavágó. (Itt tehát a divatos „félig szcenírozott” meghatározás is szépítené a valós helyzetet.)

Mindezt azonban csakis a tisztánlátás érdekében írom; mert panaszkodni azért igazán nem volt sok okunk. A Les Arts Florissants, William Christie, az öt vezető énekszólista (a kisebb szólókat a kórus tagjai énekeltek) és Jean-Yves Ravoux mozgásfelelős az Anacréon és a Pygmalion (helyesen tulajdonképpen: Pigmalion) ezúttal ily módon megvalósuló vátozatát ritka zenei csemegévé varázsolták (azok számára, akik nem nézik a Mezzo csatornán Christie produkcióit). A két acte de ballet közül az első, az Anacréon az intermezzoszerűbb, tartalma nem több, mint Ámor és Bacchus vetélkedése. Ez persze alkalom Rameau számára megragadó természet-, álom-, eső-, vihar- és egyéb zenék megírására, valamint a lehető legszuggesztívebb kóruseffektusok kitalálására a rikácsoló szenvedélytől a szublimált gyengédségig. A két főszereplő, az Hanna Bayodi-Hirt által megszemélyesített Ámor, és a címszereplő, akinek baritonszerepét Alain Buet (a színlapon hibásan: Alan) énekelte lefegyverző tökéletességgel, imponáló technikával, halálosan tisztán, de főképpen sugárzó szuggesztivitással, maximális zenei hajlékonysággal. Az általa képviselt szintet az est folyamán igazán a többi énekes egyike sem tudta elérni; Hanna Bayodi-Hirt stílusosan és zeneileg meggyőzően, kulturáltan énekelt, ám énektechnikáját valamiféle élesség és nyerseség, indításait sokszor zörejesség, intonációját némi pontatlanság jellemzi. Minden várakozást kielégített viszont a zenekar, amely Christie dinamikus, árnyalt és felszabadult vezényletével eszményinek bizonyult, s az olyan kényes szerepet játszó hangszeresek is, mint a darab bájához sokkal hozzájáruló két pikkolójátékos, virtuóz teljesítményt nyújtottak. A kórus pedig, a világ egyik legjobb barokk kórusa, külön élményt jelentett rendkívüli kifejezési skálájával.

Ed Lyon
Ed Lyon

Az előadókról, két énekest kivéve, ennél nem sokkal többet mondhatok a Pygmalionnal kapcsolatban sem. Bár egyikük voltaképpen szobor, ebben a darabban sokkal inkább hús-vér embereket láttunk a színpadon, mint az előzőben. Ezért itt nagyobb szerepe volt a szolid színvonalú színészi játéknak is; s a kórus mozgatása is szofisztikáltabb volt. A balettzenék talán még fantasztikusabbak ebben a műben, ahol az életre kelt szobornak, igazi francia módra, ha nem is az első, de a második dolga, hogy elsajátítsa a tánclépéseket. Az irigylésreméltóan remek oboistákon kívül a Pygmalionban a minden részében kitűnő zenekarból a fuvolák valószínűtlen lágysága volt a legemlékezetesebb teljesítmény.

E műben nem szerepelt Alain Buet, Hanna Bayodi-Hirt viszont megint főszerephez jutott a Szobor szerepében, a korábban hallott erényekkel és problémákkal. Az Anacréonban csak pár hangot éneklő Emmanuelle de Negri viszont Ámorként fontosabb szerepet kapott, s ebben partnernőjénél tömörebb és gömbölyűbb hangról, biztos énektechnikáról tett tanúbizonyságot, s zeneileg is jól helytállt, ugyanakkor kevéssé barokkos vibratója kissé idegenül hatott a többiek egyenesebb éneklése mellett. Vegyes érzelmeket keltett végül a fő- és címszereplő megtestesítője, az angol Ed Lyon, aki hibátlanul franciás stílusban, hajlékonyan és szenvedéllyel énekelt, csak éppen magával a hanganyaggal (vagy technikával) volt lényeges probléma, a hangja nem volt magvas, fényes, természetes, hanem kissé levegős, groteszk, „karaktertenor jellegű”. No de a hangverseny második felében is jelen volt az előadásnak az a koncentráltsága, zenei telítettsége, a részletszépségeknek az a gazdagsága, ami az estét oly élvezetessé tette, s a közönséget a műsor végeztével oly lelkes tetszésnyilvánításra késztette.

Vö. Mikes Éva: Sugárzó könnyedség 
Kovács Sándor: Message á Monsieur Rousseau 
Varga Péter: Kódolt siker 
Péteri Lóránt: Bor, szerelem, művészet 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek