Nem a puszta kötözködési vágy késztet arra, hogy helyreigazítsam a különben kitűnően megírt ismertetőt, hanem inkább az, hogy illusztráljam: a franciáknál (a barokkban is) minden másképp van. Különösképpen az opera területén, amennyiben – a műfaj egészen más társadalmi háttere és ebből eredő eltérő fejlődése miatt – tulajdonképpen nincs világos, egyetlen megfelelője az olasz értelemben vett opera műfajának, bármilyen sokrétű legyen az önmagában is. Franciaországban operák vannak, Rameau idejében például a fentebb felsoroltak, de ez a lista lényeges eltéréseket mutat például a Lully korabelivel szemben, amelynek emléke Rameau későn indult operai munkássága idején is oly eleven összehasonlítási alapnak számított, hiába volt Rameau mindössze három és fél éves Lully halálának időpontjában.
Pontosabban a színpadi művek fentebbi négy kategóriájából csak három jelent „operát”, a negyedik a (színpadi) intermezzo tágabb olasz kategóriájának felel meg. Ezt megint csak azért említem, mert a három Rameau-„operafajta” közül a koncerten képviselt opera-ballet maga sem „tiszta” operaféleség, hanem olyan színpadi produkció, amely a mitológiai szereplők, illetve a csökevényes vagy hiányzó drámai konfliktus, továbbá látványosság, a balettnak az „operaszerűbb” műfajokhoz képest is hangsúlyozottabb jelenléte miatt, erősen intermezzoszerű vonásokat mutat.
William Christie |
Ha mármost nagyjából látjuk, hogy milyen műfajú színpadi műveket vezényelt William Christie Budapesten (az egyik persze önálló acte de ballet volt, a másik viszont egy opera-ballet utólag beillesztett felvonása stb.), akkor azt is érdemes tudatosítanunk, hogy amit láttunk, az nem egyszerűen valamilyen operaféleség koncertszerű (hangversenytermi, nem-szcenírozott) előadása volt, hanem több is, kevesebb is annál. Több, mert bár díszletek és tulajdonképpeni jelmezek nem, ellenben kellékek és színpadi mozgás, gesztika (mind a főszereplők, mind a kórus esetében) helyet kaptak az előadásban; s kevesebb, mert a balett-elem helyén űr tátongott, a darabokba ágyazott pazar balettszviteket a megüresedő pódiumon valóban koncertszerűen játszották – a közönségnek, nem a táncosoknak. Ez az aktus, hogy éppen a táncszakaszok idejére az addig jelenlevő vizuális elem is eltűnik a pódiumról, mindenképpen nagyon különös érzést kelt, aláhúz egy hiányt, amely egy teljesen statikus, oratóriumszerű előadásban kevésbé lenne húsbavágó. (Itt tehát a divatos „félig szcenírozott” meghatározás is szépítené a valós helyzetet.)
Mindezt azonban csakis a tisztánlátás érdekében írom; mert panaszkodni azért igazán nem volt sok okunk. A Les Arts Florissants, William Christie, az öt vezető énekszólista (a kisebb szólókat a kórus tagjai énekeltek) és Jean-Yves Ravoux mozgásfelelős az Anacréon és a Pygmalion (helyesen tulajdonképpen: Pigmalion) ezúttal ily módon megvalósuló vátozatát ritka zenei csemegévé varázsolták (azok számára, akik nem nézik a Mezzo csatornán Christie produkcióit). A két acte de ballet közül az első, az Anacréon az intermezzoszerűbb, tartalma nem több, mint Ámor és Bacchus vetélkedése. Ez persze alkalom Rameau számára megragadó természet-, álom-, eső-, vihar- és egyéb zenék megírására, valamint a lehető legszuggesztívebb kóruseffektusok kitalálására a rikácsoló szenvedélytől a szublimált gyengédségig. A két főszereplő, az Hanna Bayodi-Hirt által megszemélyesített Ámor, és a címszereplő, akinek baritonszerepét Alain Buet (a színlapon hibásan: Alan) énekelte lefegyverző tökéletességgel, imponáló technikával, halálosan tisztán, de főképpen sugárzó szuggesztivitással, maximális zenei hajlékonysággal. Az általa képviselt szintet az est folyamán igazán a többi énekes egyike sem tudta elérni; Hanna Bayodi-Hirt stílusosan és zeneileg meggyőzően, kulturáltan énekelt, ám énektechnikáját valamiféle élesség és nyerseség, indításait sokszor zörejesség, intonációját némi pontatlanság jellemzi. Minden várakozást kielégített viszont a zenekar, amely Christie dinamikus, árnyalt és felszabadult vezényletével eszményinek bizonyult, s az olyan kényes szerepet játszó hangszeresek is, mint a darab bájához sokkal hozzájáruló két pikkolójátékos, virtuóz teljesítményt nyújtottak. A kórus pedig, a világ egyik legjobb barokk kórusa, külön élményt jelentett rendkívüli kifejezési skálájával.
Ed Lyon |
Az előadókról, két énekest kivéve, ennél nem sokkal többet mondhatok a Pygmalionnal kapcsolatban sem. Bár egyikük voltaképpen szobor, ebben a darabban sokkal inkább hús-vér embereket láttunk a színpadon, mint az előzőben. Ezért itt nagyobb szerepe volt a szolid színvonalú színészi játéknak is; s a kórus mozgatása is szofisztikáltabb volt. A balettzenék talán még fantasztikusabbak ebben a műben, ahol az életre kelt szobornak, igazi francia módra, ha nem is az első, de a második dolga, hogy elsajátítsa a tánclépéseket. Az irigylésreméltóan remek oboistákon kívül a Pygmalionban a minden részében kitűnő zenekarból a fuvolák valószínűtlen lágysága volt a legemlékezetesebb teljesítmény.
E műben nem szerepelt Alain Buet, Hanna Bayodi-Hirt viszont megint főszerephez jutott a Szobor szerepében, a korábban hallott erényekkel és problémákkal. Az Anacréonban csak pár hangot éneklő Emmanuelle de Negri viszont Ámorként fontosabb szerepet kapott, s ebben partnernőjénél tömörebb és gömbölyűbb hangról, biztos énektechnikáról tett tanúbizonyságot, s zeneileg is jól helytállt, ugyanakkor kevéssé barokkos vibratója kissé idegenül hatott a többiek egyenesebb éneklése mellett. Vegyes érzelmeket keltett végül a fő- és címszereplő megtestesítője, az angol Ed Lyon, aki hibátlanul franciás stílusban, hajlékonyan és szenvedéllyel énekelt, csak éppen magával a hanganyaggal (vagy technikával) volt lényeges probléma, a hangja nem volt magvas, fényes, természetes, hanem kissé levegős, groteszk, „karaktertenor jellegű”. No de a hangverseny második felében is jelen volt az előadásnak az a koncentráltsága, zenei telítettsége, a részletszépségeknek az a gazdagsága, ami az estét oly élvezetessé tette, s a közönséget a műsor végeztével oly lelkes tetszésnyilvánításra késztette.
Vö. Mikes Éva: Sugárzó könnyedség
Kovács Sándor: Message á Monsieur Rousseau
Varga Péter: Kódolt siker
Péteri Lóránt: Bor, szerelem, művészet