Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz
2011.03.15.

Míg előző regényében az ördöggel, mostani művének első mondatában csak a testével köt szerződést az elbeszélő-főhős. SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA.

E meglepő kijelentés hátterében, mint később megtudhatjuk, az áll, hogy a három nemzedéket bemutató családregény formateremtő tengelyében egy genetikai indíttatású, az időben újra ismétlődő lehetőségek labirintusa lapul, ahol az egyed hiába is lázadna sorsa ellen, a végén rá kell ébrednie: képtelen kitörni biológiai determináltságú cellájából. Minden ilyen megkötés eleve ellentmond ugyan a regény szellemének, hiszen inkább a tragédia műfajára jellemzőek az efféle elháríthatatlan belső akadályok, amikor a főhős felőrlődik lassan a belülről támasztott morális és az őt körül vevő lehetséges világok között, ám mindenképpen figyelemre méltó gesztus ez, olyan kísérlet, amely önmagában felértékeli a mű ambiciózus témaválasztását.

Ehhez képest a kerettörténet eléggé szokványos: egy elszármazott vidéki fiú vergődését látjuk a főváros hatalmas gyomrában, szerelmi csalódását, amely éppen csak fel van skiccelve, a rosszlányokkal folytatott kétértelmű kalandjait, amelyek kukkolós műpornónak hatnak, egy kis munkahelyi ezt-meg-azt a hatvanas évek irodalmának elcsépelt modorában. Van „szerkesztő úr”, meg kerületi lap, akár Balzacra is gondolhatnánk, amint majd megindul az ifjú a társadalmi felemelkedés útján; ehelyett egy cikk kapcsán a családjába botlik bele, amikor egy kisváros peremén élő emberek sorsát, a múlt foszlott emlékeit kezdi el kutatni.

S itt váratlanul izgalmas lesz a regény, mintha eddig csak rákészült volna, nem túl szerencsés módon, az igazi mondanivalójára. A nagymama alakja és különösen Benedek figurája, a negyvenes években szerzetesnek készülő nagybácsi és a korán rajta csüngő Sadi sorsa már egyszerre teszik érzékennyé és stilárisan árnyalttá a történetet. A sorok közül fokozatosan lopakodik elő, lesz egyre plasztikusabb ez a két alak, miközben a vidék legszomorúbb magyar nyelven megírt impresszionista vízióját olvashatjuk. Itt teljességgel visszatérnek Grecsó első regényének (Isten hozott) erényei, és újra megcsodálhatjuk prózaírói virtuozitását. Elátkozott vidék ez, de nem krasznahorkaiasan döglött, csak sejtelmesen túlérett: a szokások, a szerepek nem adják oda magukat a racionálisnak, az új kezdéseknek, a nagybácsik, az apák közös sorsa az alkoholizmus, a vele társuló pszichés terheltség, ahol úgy bújnak ezek a figurák a legeslegbelső szobákba, mintha anyjuk méhébe szeretnének visszajutni. Benedek és Sadi rendhagyó szerelmének kései záróakkordja, ahogy az elbeszélő, belesvén a már gazdátlan ház udvarára, meglátja nagybátyja diófa alá hányt cimbalmát: „Ahogy a szél verte a termést, a leeső diók ütötték a húrokat. A vihar valami ócska, szabálytalan nótát játszott; néztem, ahogy a dió meg a letörő ágak verik a húrokat.” (110.o.)

A másik nagybácsi, Márton és a nagyapa, Domos már nem ilyen szerencsések, ami az írói ábrázolás mélységét illeti. Mártonnak a sikertelen párkapcsolatokon, az alkoholizmuson és a bolondokházán kívül nincsen is egyéni sorsa. Ami körbe veszi, az ő, de igazából a hiánya mutatja meg a jellemét. Egy a sok közül, akiket az élet megcsalt, akik maguk adagolják, csöpögtetik magukba a halált. Még őrültségükben is epigonok.

Domos nagyapa sorsáért azonban újólag az író-elbeszélőre terhelnénk minden felelősséget. Olyan közegben mozgatja, az ötvenes-hatvanas évek Budapestjén, amelyhez láthatóan semmi affinitása nincsen. Mintha színpadon lennénk: szocreál figurák, mállékony homlokzatú díszletek; a semmiből elővánszorgó Aczél György hitelteleníti a regény néhány elemit végzett szakiját, akinek még egy Pozsonyi úti úrinő szerelméért is meg kell küzdenie, s épp a hajdani nagy ember feltűnése játssza Domos kezére a hölgyet.

A fiú a főváros dzsungelében rátalál nagyapja régi ismerősére (Andor), fölkeresi az immár kilencven éves (!) Zách Évát is, hogy az olvasó számára némileg hihető forrásként szolgáljon Domos ötven évvel ezelőtti hétköznapjait illetően. Miközben elég nagy képtelenség egy tisztes matrónát félévszázaddal előbbi röpke kalandjáról faggatni, Andor már az első pillanattól kezdve az epikai folyam szervesülésének akadálya, az írói kitaláció csődje: miért jár fel hozzá, ha elviselhetetlennek tartja, unja és mindenképpen hiteltelen szemtanú a nagyapja dolgait illetően? Jól sejthetően Domosnak a genetikai permutációkon kívül kevés köze lehet mindenféle jungi archetípushoz, az elbeszélő mégis őt szemeli ki erre a nagyon is előre megtervezett szerepre.

És van még egy kurva is, akibe az elbeszélő beleszeret. Randevúra hívja, ugyanoda persze, ahol nagyapja várta a közben hűtlenné lett Zách Évát. De a kimosakodott rosszlány okosabb az elbeszélőnél: mit is remélhetne egy férfiútól, akitől örökké csak szemrehányást, gyötrő féltékenységet, a sorsába való génsebészeti beavatkozást kaphatna? A valóságos dolgok nem mélyebbek, mint egy gesztus, a közben pincérnővé emelkedett utcalány pedig talán azért tűnt a szokottnál kedvesebbnek azon az estén hősünkhöz, mert szeretetre vágyott. Egymás tükrei lettek egy pillanatra, de a valóság nyomait mégsem érzékelték.

A szerkezeti fegyelmezettség, a visszafogott stílus ellenére, úgy gondolom, alig sikerültebb ez a regény, mint a Tánciskola, amely nagyra törő céljainak kudarca miatt volt rossz (kritikánk a kötetről itt olvasható - a szerk). Most mintha a cél is túl absztrakt vagy egyértelműbb lenne: minden cifraság nélkül megírni egy olvasható regényt. Alászállás és alázat nélkül: sikeresnek lenni.

Vö. Deczky Sarolta: Szerződés a testtel 
Benedek Szabolcs: Az elhallgatások könyve 
Összejön, szakít, összejön: lektűréshatár / Benedek Anna beszámolója az ImPulzus beszélgetéssorozat vonatkozó eseményéről 
Bazsányi Sándor: Nem csak elképzeli 
Urfi Péter: Lektűrnek túl okos 
Tarján Tamás: Száz év család 

Író:  Grecsó Krisztián,  Cím:  Mellettem elférsz,  Kiadó:  Magvető,  Kiadás éve:  2011,  Terjedelem:  287 oldal,  Ár:  2990 Ft,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott