Hogy létezik-e egységes új hullám, iskola vagy irányzat a jelenlegi román filmben, vitatható kérdés – a filmtörténészek inkább igennel, az alkotók inkább nemmel felelnek. A Forradalmárok című kötet minőségét persze nem a válasz helyessége határozza meg – még ha szerzője vállaltan új hullámként definiálja is a tárgyalt műveket -, hiszen a román filmművészet fellendülése ettől független tény, elemzése pedig bármelyik nézőponttal azonosulva lehet sikeres. A könyvtől eszerint két dolgot érdemes elvárni: egy állítását alátámasztó korrekt érvelést és a román új hullám filmjeinek átfogó ismertetését. Gorácz Anikó általában mindkét területen alapos munkát végzett, bár szövegének néhány pontja hiányérzetet hagy maga után.
A szerző bevezetőjében lefekteti a román filmmel kapcsolatos legáltalánosabb állításokat, miszerint „a diktatúrák természetét, az elnyomás esszenciáját fogalmazzák meg; azokat az alá- és fölérendeltségi viszonyokat, amelyek a néplélekbe ivódva évtizedek elteltével is elemi erővel hatnak.” Későbbi elemzései során nem súlypontok köré gyűjti a filmeket, hanem az egyes művek bemutatása által – melyeket inkább tematikus halmazokba csoportosít (nemzedéki közérzetfilmek, így jöttem/ünk filmek, valamint a test és a nyelv szerepét körbejáró mozik) – törekszik elérni, hogy olvasóként egységes képet alakítsunk ki kötetének végére, megnevezhetőként felismerve a filmekben az egységes irányzat felé munkáló erőket. Vagyis nem állításokat igazol, hanem az egyes filmek értelmezéseit általánosítja egy átláthatóan felépített, három szakaszra tagolódó szerkezetben. Bevezetőként egyrészt az európai filmtörténetben, másrészt a nemzeti filmgyártásban néz utána a lehetséges gyökereknek, ezt pedig a kis- és nagyjátékfilmeket elemző fejezetek követik.
A szerző – mivel a 2000 előtti román film nem létezett olyan formában, amelyre bármi is épülhetett volna – két filmtörténeti hagyományt hív segítségül az újak jellemzéséhez: az olasz neorealizmust és a cseh új hullámot. Utóbbi párhuzama az olyan filmek esetében, mint a Mesék az aranykorból vagy A legboldogabb lány a világon, nem tűnik megkérdőjelezhetőnek, ám a neorealizmussal való összehasonlítás elnagyoltra sikeredett.
Az analógia kétségtelenül indokolt; Gorácz számba veszi a párhuzamokat, mint a hasonló financiális helyzet esztétikai hatását, illetve a valóság közvetlen megragadásának igényét, továbbá az eltéréseket, mint az amatőr színészek, improvizált jelenetek elvetését. Azonban csupán a neorealizmussal összevetni e filmeket nem feltétlenül visz előre a jelenség filmtörténeti elhelyezésében, hiszen a neorealizmus számos eredménye, még ha sokféleképpen is, de alaposan beépült az európai filmművészetbe, a különböző alkotók pedig saját elképzelésükhöz alakították formai és tartalmi sajátosságait, mint ahogy tette azt a román film is. Így azonban a román filmeseket nem állítja szembe azokkal az irányzatokkal, melyek ugyancsak rendszeresen alkalmaznak rendkívül hosszú snitteket, kézikamerát, lassú ritmust, ismétlést, kevés szöveget, vagy kerülik a nondiegetikus zenét és a történet egyértelmű befejezését. Ilyen például a szintén a kétezres évek elején indult „Berlini Iskola” egy-egy alkotója, különösen Angela Schanelec, akinek művei számos formai hasonlóságot mutatnak például a Rendészet, nyelvészettel (l. kritikánkat a filmről itt – a szerk.). De ilyen jegyekből válogat a könyv által többször említett Dogma-csoport is. Érdemes lett volna ezektől a filmes irányzatoktól is elhatárolni a román filmet, hasonlóképpen, ahogy a szerző Tarr Béla munkái kapcsán ezt meg is tette. Ezzel határozottabban körvonalazódott volna a román filmnek a nemzetközi filmművészetben elfoglalt helye, egyéni karaktere.
„Az új román film stílus és forma szempontjából nem hoz radikálisan újat, hanem az európai gyökerekből táplálkozva, a régi eszközöket felhasználva hoz létre eredeti filmnyelvet” – folytatja, valamint hozzáteszi, hogy „az új román film egy irányzathoz tartozását éppen a minimalizmus felé tolódás, a filmnyelvi letisztulás, áthangolódás közös iránya mutatja.” Vagyis a neorealizmus eszközeit, azon belül is leginkább a dokumentarista realizmusét felhasználva, majd redukálva jut el egyfajta eredeti minimalizmusig. A minimalizmus és a dokumentarizmus azonban nem tűnik egymást gyengítő stílus- vagy formameghatározó jegynek, így kissé zavarossá válik a folyamat iránya. Hiszen az olyan filmektől, mint a Lazarescu úr halála, a 4 hónap, 3 hét, 2 nap vagy a Rendészet, nyelvészet nehéz lenne elvitatni a dokumentarista ábrázolásmódot, még ha a kézikamera például Mungiu filmjében nemcsak a valóság iránti hűséget, hanem a zaklatott lány lelkivilágát is hivatott kifejezni. A bevezető részek szerint tehát inkább a közös szociokulturális közeg, illetve a különböző alkotók által készített filmek hasonló stílusa lenne a román új hullám alapja.
A rövidfilmek felsorolása szintén nem visz közelebb a román film tematikus kapcsolódási pontjaihoz, ám a nagyjátékfilm elemzése már számos lényegre törő és éleslátó megállapítást tesz, különösen az Ünnepek után, valamint a Lazarescu úr halála kapcsán. A nyelv és a diktatúra viszonyát elemző fejezetrész gördülékenységével még erősebben megvilágítja az eddigi felsoroló ismertetés hiányosságait. Sajnos azonban a megállapítások nagy része, melyek kifejeznék e filmek világnézetét, ezzel meghatároznák tematikus összetartozásukat, szétforgácsolódik az egyes filmek elemzésekor, így nehezebben válnak átláthatóvá. Az egész könyvre jellemző, hogy a kevésbé fontos formai jegyeket sokkal markánsabban fogalmazza meg és foglalja össze.
A Forradalmárok hasznos kézikönyvként segít a román filmek közötti tájékozódásban, hiányosságai talán abból erednek, hogy egyszerre akart egy jelenséget elemezni és filmtörténetet írni, a kettő pedig nem feltétlenül igényel azonos módszert. A számtalan alkotást és rendezőt felsoroló ismertetés, a tartalomleírások kissé szárazzá teszik a szöveget (különösen a fesztiváldíjakra való állandó hivatkozás, melyek helye inkább a filmográfiában lett volna), olykor pedig épp a lényeget takarják el, ti. azt, hogy miért is kell többet látnunk a kortárs román filmben a közös realizmusból fakadó hasonlóságoknál.