Dinamó Művház: Pamlényi Pál Postás Panoptikum / Fogasház
2011.03.21.

Mi ez tulajdonképpen? – kérdi az élénk arcú fiatalember, aki az előbb még a laptopjával vacakolt, most meg ideköltözik mellém, föl a szomszédos bárszék tetejére, mert diskurálna. SZOBOSZLAI ANNAMÁRIA ÍRÁSA.

Bár előzőleg utánaolvastam a javarészt színművészetis egyetemistákból szerveződött Dinamó Művház nyomozós produkciójának, a Pamlényi Pál Postás Panoptikumnak, valahogy nem akaródzik beavatni ezt az idegent itt, aki bár nem visel postás-struccos jelvényt, mégis olyan magabiztosan feszít a gépe mögött, mintha direktor lenne. Ez egy interaktív színházi játék – bököm ki végül, s biztos vagyok benne, hogy újdonsült asztaltársam beépített ember, és sokkal, de sokkal többet tud a mitikus Pamlényi Pálról (a Postás Szakszervezet első alelnökéről), meg a titkos csomag kézbesítését évtizedeken át vállaló titkos társaságról, mint jómagam. 

Amúgy két hete a Fogasház törzsvendége. Gyanúsan kerekre kanyarít minden mondatot, szépen intonál, elsüt egy poént Básta elvtársról meg a kóbor ipszilonról – vagyis úgy viselkedik, mint egy lelkes mellékszereplő, aki azt a feladatot kapta, hogy észrevétlenül elősúgjon nekem (vagy kiszedjen belőlem) néhány fontos információt. Átlátok a szitán. S mikor a postások egyike tízfős kompániánkat behívja az egyik földszinti terembe, hogy vázolja a történetet, vissza sem nézek az ügynökre. Biztosra veszem, hogy valamelyik szobában majd kísértetként, struccként, de minimum postásként szökken elő. 

Képek a produkcióból
Képek a produkcióból
És mocorogni kezd bennem a nyomozó, még ha tudom is, hogy mindez csak fikció, s hogy valójában semmi és senki nem az, aminek és akinek látszik: itt mindenki álarcot visel. Csak úgy, mint rendesen, vagyis az életben. Miket is mondott? Hogy EU-s pályázatokat ír. Aztán elhadar még vagy öt, ezt megelőző munkát, tizenegy évre kiterjedő munkaviszonyt, amit talán meg kellene jegyeznem, hátha előbbre visznek a titokzatos csomagot, a nem mindennapi műalkotást készítő Pamlényit, a Réder(er?) nénit, meg az eltűnt lányait illetően. Ez már csak akkortájt jut eszembe, amikor rádiós hírbeolvasóként kávézni küld minket egy felháborodott férfihang, akit előzőleg egy fekete drapériát félrelibbentve már volt szerencsénk rejtekhelyén felfedezni. 

Az a fiú a laptopjával, ő is kávézni hívott. Különös. De hát nem figyeltem eléggé, általában nem figyelünk eléggé, lemaradunk a fontos dolgokról, van, hogy az egész életünkről. Postástársam - akit körülbelül a nyomozás tizedik percében sodor mellém egy telefonhívás - például csak a játék végén fedi fel Lucaságát, én meg Annamariságom. Pedig tanácskozunk, döntést hozunk. Ő engem vakvezet, én „vakságomban” majdnem kinyomom az ő egyik szemét, annyira el akarom mutogatni, le akarom írni, hol a hal. Máskor diszkrét kihágásokat követünk el a lefektetett játékkeretek ellen, például megpróbáljuk eltitkolni, hogy a csomag (egy csomag) már nálunk van. Aztán meg kaparni kezdjük az írógép betűit eltakaró holdacskás, fenyőfás, hieroglifás matricákat, noha fülünkbe udvarias szitokszókat duruzsol egy láthatatlan férfiú.

Fotók: Kerekes Zoltán
Fotó: Kerekes Zoltán
El vagyunk foglalva a nyomozással, rakosgatjuk a mozaikokat, s vissza-visszaszaladunk a központi diszpécserhez, az Agyhoz egy-egy újabb feladatért. Az Agy – egy decens postáskisasszony - komótosan eregeti füstkarikáit, leitat minket egy gyűszűnyi málnaszörppel, miközben álmatag macskaarcán egyszer-egyszer fölásít a mélységes tanácstalanság. Hova küldjön most minket? Fő- vagy mellékútra tereljen a történet útvesztőjében? A háromszor kopogtatós szobában már jártunk, voltunk a pincében is, kinyitottuk az üveglap aljú dobozt - szembenéztünk önmagunkkal? És fékező Trabantunkba hátulról rohant a postás? És meghalt.

Elővillan Tarantino, a Ponyvaregény, az aktatáska kincse, mely ragyogó fénybe vonja Tim Roth arcát. Arany? Grál? Egy cseppnyi Nap? Vagy Marsellus Wallace lelke? Nem tudni. Titok, amelynek nincsenek határpontjai. Hol ér véget? Talán Sanghajban, ha már „megházasodtam”, és „kihevertem az egészet”, áll a kiskönyvemben. Vagy Londonban, ahol nyomozótársam majd „horrorfilmeket rendez”. Vagy mégis iszom egy kávét, mielőtt színházba megyek. Színházba, ami nem is színház, hanem küldetést teljesítők titkos társasága. Arra szerződve, hogy minden kérdés egy helyre kerüljön, mert úgy nő, duzzad emberré a papírszobor.
 
Cím:  Pamlényi Pál Postás Panoptikum,  Alkotók, koncepció:  Boross Martin, Cserne Klára, Schnábel Zita, Thury Gábor, Zsigó Anna,  Közreműködnek:  Bárány Márton, Bognár Péter, Boross Gábor, Kliment Jankó, Nyárai Gerzson, Rácz Dóri, Szabó-Székely Ármin, Szakál Andrea, Vörös Csaba,  Grafika:  Thury Lili,  Technikus:  Tesfay Áron,  Produkció vezető:  Erdődi Katalin, Zsigó Anna,  Rendező-projektvezető:  Boross Martin,  Megjegyzés:  az NKA-támogatásról egyelőre nincs adat