 Tasnádi Bence és Tornyi Ildikó |
Angliában vagyunk, 1749-ben föltehetőleg, Henry Fielding Tom Jones című regényének megírása idején, God save the King, éneklik a Vígszínház társulatának színpadra lépő művészei Kovács Márton és Bezerédi Zoltán instrukciója szerint, fekete köpönyegben, két sorban, szembenézve a közönséggel mint műkedvelő kamarakórus és/vagy színtársulat. Innen szól ki Hegedűs D. Géza – vezető színkörista –, hogy Tom Jones történetét fogjuk látni, méghozzá az ő kommentárjaival és kulcsszereplésével, majd ostorozza a kort is, a tizennyolcadik századot, II. György uralkodásáét természetesen, ez idő alatt kacsingat miránk, értjük-e, hogy a 2011-nek beszél 2011-ről, mi pedig visszakacsingatunk, hogy értünk mindent: nem Anglia ez, hanem színház, szembetűnik mindenekelőtt a számos idézőjelekből, melyeket a rendező itt is, ott is szétszórt az előadásban.
Ezek közül a legfontosabb talán az, hogy Bezerédi élőmesének játszatja a történetet, s akár egy kihajtogathatós mesekönyvben, úgy kelnek életre a regény szereplői: a mindvégig színen lévő, olykor zenekarrá, kellékessé, effektezővé átvedlő játszók eleve háromdimenziós önmagukból hozzák elénk legtöbbnyire két-, esetleg egydimenziós figuráikat. Az igen jó (háromdimenziós) Hegedűs D. folyamatosan narrálja a cselekményt, bemondja a helyszínváltásokat, esetenként előbbre löki a cselekményt, gesztusilag elidegenít, optimálisan tolakvó színészetével behúz, sőt Partridge kulcsszerepében be is lép az előadásba, így két szempontból – a szerző Fielding-Bezerédiéből és a házitanítóból borbéllyá süllyedő karakteréből – bonyolítja a történetet, amely pedig szinte kizárólag paneleket hoz mozgásba. A pikareszkregény, a klasszikus bohózat, a XVIII. századi Anglia, a nagyúri álarcosbál (satöbbi) paneljeit; a szerencse fia csavargó, a vénlánnyá mókásult úri dáma, az ártatlanságot mintázó naiva, a folyvást vadászó és felhorgadásból el-elbődülő vidéki földesúr, a saját jóságának képzetébe belejóságosodott középnemes (satöbbi) paneljeit.
 Borbiczki Ferenc és Lukács Sándor. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
E panelosságra játszik rá az előadás egésze is: Menczel Róbert díszlete például csíkos tapétát mintáz az úri szalonra, Cselényi Nóra az ír férjre zöld kosztümöt és vörös szakállt, a makula nélküli kisasszonyra hófehér ruhát, a kivénhedett nagynénire rózsaszín, fidres-fodros lányancúgot ad, a színészek pedig valóságos közhelytárat hoznak színre, ki-ki játékkedve, vérmérséklete szerinti gazdagsággal. A címszerepben Tasnádi Bence kamaszos bájából él meg: az egyetemi hallgató szája szegletében mindig bujkál egy csibészes félmosoly, miközben hatalmas szemeket mereszt a világra. Tom Jones-a tulajdonképpen ösztönember, soha semmilyen örömet meg nem vet, minden szoknya alá bepislant, minden lehető falatot a szájához emel, mégis éteri tisztaságot és romlatlanságot sugároz, mert nem hazudik eszményiséget. Ellentétben Tornyi Ildikó csupa manír nagyvilági Sophie-jával: Tornyi eljátssza, hogy eljátssza, hogy szűzies, vagyis reflektálja figuráját, nagyon helyesen. Kovács Patrícia álparlagi álszobalányos szobalány, Majsai-Nyilas Tünde kissé természetellenes karakterhanggal jeleníti meg Fitzpatriknét, Borbiczki Ferenc mindent és mindenkit túldübörgő, a valóságra vak vidéki apa – a stilizálás különféle módozatainak kissé széttartó tablója vonul fel a Pesti Színház színpadán. Ellenállhatatlanul szórakoztató Pap Vera pipiskedő, folyton pofákat vágó vénlánya, hasonlóan instant és mellényzsebből kipengetett alakítás Lukács Sándor hálóingben is rizsporos Allworthy ura és Igó Éva mértékletesen elegáns, mértéktelenül kikapós Lady Bellastone-ja.
A tempós, ötletgazdag, kompakt első felvonás után ők sem segíthetnek az előadás vészes lelassulásán és ellaposodásán. A második részre marad a cselekmény java, s Bezerédi talán éppen a mind jobban összegubancolódó történetszálaktól remélt túl sokat (a ritmus és az érdeklődés fenntartását): miközben szakszerűen bonyolódik a sztori, a kiszólások egyre inkább ad hoc jelleggel, strukturálatlanul röppennek fel és halnak el, a valamit mondás feszítő kényszerében pedig Sophie a Hamletet szólja le (valami szórakoztatót nézett volna helyette), a londoni pórnép fekete koporsóban magát a színházat temeti el, amely gesztus pontosan a sehonnan jön és a sehová sem tart, nem különösebben eredeti kísérlet a néző megvezetésére, hogy tudniillik valami tétje és mögöttese volna ennek a happy, ámde kicsit sem glorious előadásnak.
Vö. Stuber Andrea: Muzsikus lelkek
Tarján Tamás: Pikareszk dominó
Ugrai István: Kicsit szomorkás