A kérdésre egyértelműen igen lett a válasz, noha nekem szerencsém volt, hiszen a pódiumon kaptam helyet, ahol még akkor is intim a hangulat, ha valójában nem az. De feltehetően a kakasülő hallgatói is ugyanezt érezhették – az elementáris sikerből nem lehet másra következtetni. Ugyancsak ezt támasztja alá, hogy Grigorij Szokolov – mint mindig – ezúttal is hat ráadást játszott, noha az utolsót úgy, hogy a teremben felgyújtották a lámpákat, és a közönség nagy része (köztük magam is) már azt hitte, vége a koncertnek. De Szokolov átverekedte magát a színpadról kifelé tartó tömegen, leült a hatodik darabhoz, és a pódiumon a zongora mellett állóktól sem zavartatva magát egy bárzongorista lezserségével vitte végbe tervét. Mert feltehetően előre kidolgozott terv volt ez, amelytől soha és semmivel nem lehet eltéríteni.
 Grigorij Szokolov |
És ezzel már a játékához kapcsolódó viták egyik visszatérő eleménél vagyunk. Ugyanis sokan úgy ítélik meg, hogy fenomenális manuális tudásával, szuggesztivitásával együtt Szokolov csupán egy nagy zongorista, de nem nagy zenei személyiség. Olyasvalaki, aki gépiesen dolgozik, személytelenül, olykor jéghidegen, a végletekig kiszámítottan, és agyával zsarnokoskodik a szíve szólamán. Ha egyáltalán rendelkezik az utóbbival. Tagadhatatlan, hogy a vita nem alaptalan, de hát a művészet dolgaiban talán az egyik legnehezebb probléma: hogyan lehet egyensúlyba hozni a kiszámítottságot és a spontaneitást. A zenei interpretáció területén is létezik talán a Diderot-féle színészparadoxon, ami esetünkben azt jelenheti: hogyan is élhetné át a zongorista az előadott művet, hogyan is feledkezhetne tökéletesen bele, különösen egy koncerten, amikor ráadásul kívülről játszik? Hiszen ha így tenne, állandóan melléütne és folyvást eltévesztené a hangokat. Nem, neki nem átélnie kell, hanem – többek közt – azt el kell eljátszania, hogy átéli a zenét, és erre csak jéghideg fejjel lehet képes. Vagyis az előadása a szó legjobb értelmében vett szerepjátszás, ami korántsem kárhoztatandó, hiszen éppen ez a művészetének lényege. Valahogy így festhetne a zongorista paradoxona. Legyen bárhogy is, annyi talán megállapítható, hogy a művész kissé máshogyan játszott, mint eddigi budapesti fellépésein, és ez feltehetően erősen ellene szól azoknak, akik esetében olykor már egy zongorázó gépről vizionálnak, és feltételezik, hogy az 1950. április 18-án Leningrádban megszületett Grigorij Szokolov talán nem is ember voltaképpen.
Kezdjük mindjárt az elsőként előadott Bach c-moll partitával. Régebben, ha nem tévedek, sokkal több nyersességet, kevesebb színt, több személytelenséget, több objektivitást, kevesebb tüzet hallhattunk, ha Szokolov Bachot adott elő. Ám ezúttal a melegség, a líra, a hangköltészet, a táncosság, a selyemfényű lebegés uralta az interpretációt. A zenei logika tökéletes rendje persze most is megszólalt, de hát enélkül igazán lehetetlen Bachot játszani. Úgy éreztem, Szokolov ezúttal megtalálta a súlyegyent az érzelmek és az értelem harcában, csodálatosan költői hangulatot teremtett.
Ezután Brahms lenyűgöző öregkori sorozata következett, a Hét fantázia (op. 116), vagyis egy Bachtól alapvetően eltérő muzsika – de Szokolov soha nem szokott úgynevezett koncepciózus műsort játszani, nem törekszik az egyes művek közti kapcsolatok feltárására. Nehéz – pontosabban lehetetlen – szavakkal érzékeltetni előadásának félelmetes rezignációját, az öreg és magányos Brahms sötét, de soha nem démoni vagy túllihegett mélabújának megrajzolását. Tépettség volt ebben a játékban, de nem ziláltság; felhorgadások és visszaesések; a derű pillanatainak felcsillamlásai, amelyeket – ha nem is csírájában, de – mindig elfojt valami csillapíthatatlan kétségbeesés, makacsul megrögzött keserűség. Szokolov azt is megmutatta, mennyire igaza volt Schönbergnek, amikor Brahms, a progresszív címmel írt nagy esszét. Az állítólagos konzervativizmusáért a maga korában és később is annyit gúnyolt és gáncsolt mester ezen az estén a modernség egyik nagy előfutárának mutatkozott.
A félelmetesen sűrű hangulat után a második részben egyedüliként előadott Schumann f-moll szonáta (amelyet egyébként Brahms mutatott be 1862-ben, azaz hat évvel a szerző halála után) némi csalódást keltett, bár persze csak Szokolov szintjén. Kereshetjük magában a darabban a hibát, hiszen összes erényével együtt mégis valamiként félresikerült műalkotás ez. Már az alcím is (Concert sans orchestre, mely állítólag a kiadótól, Tobias Haslingertől származik) némi zavarról tanúskodik, és egy kissé abszurd műfajra utal. Ráadásul, noha 1836-ban befejezte, Schumann később többször is átdolgozta a darabot, toldozgatta-foldozgatta, hogy aztán 1853-ban nyerje el „végső” alakját. Az ihletettség, a formálás biztonsága hiányzik elsősorban ebből a szonátából, melyben ráadásul különféle élmények keverednek meglehetősen rendezetlenül. Szokolovnak sem sikerült rendet vinnie ebbe az érzelmi és értelmi zűrzavarba, hogy a technikailag rendkívül igényes művét hallható hanghiba nélkül játszotta, egyetlen nagy lendülettel, olykor igaz szenvedélyekkel, az persze nem kérdés.
A hat ráadással (három Chopin-prelűd és három apróság Szkrjabintól) aztán külön koncert alakult ki, az első résszel egyenértékű színvonalon.
Vö. – dni -: A gazdaggá tévő medve
Rákai Zsuzsanna: Hangversenyek kívül-belül