Van Sánta Ferenc regényében egy némileg patetikus fejezet, Keszei fényképész monológja. A hadirokkant férfi azt a sérelmet igyekszik földolgozni, amely a pesti kiskocsmában érte, ahol a bennfentes asztaltársaság szemlátomást őszintétlennek ítélte a felmerülő erkölcsi dilemmára adott válaszát. A vita tárgyát adó kérdést, hogy milyen életet válasszunk, a zsarnokét vagy a rabszolgáét, az teszi csapdaszerűvé, hogy a példázat szerint saját életének keretei között mindkettő, a zsarnok és a rabszolga is megőrzi erkölcsi integritását. Mindkettő lelkifurdalás nélkül tekinthet a tükörbe: csakis a külső pillantás ítélheti helytelennek az egyiket és helyesnek a másikat. Miután a fényképész mindennek dacára a rabszolga sorsát választja, Gyurica órásmester flegmatikus közönnyel hazugnak nevezi.

Keszei szerepében Bellus Attila

Keszei monológját – melynek konklúziójaként a férfi fogja magát és följelenti az asztaltársaságot a legközelebbi nyilas pártirodán – sajátos vallási allúziók szövik át, s itt hangzik el az utalás is a bizonyságtételért legyilkoltakról szóló, címadó bibliai helyre János jelenéseiből. Roppant érdekes, hogy a fényképész a hivatásos forradalmárok messianisztikus érveit hozza elő önmaga meggyőzésére: a szenvedéseket a küldetéstudat teszi elviselhetővé, mely végső soron az elnyomottak felkelésére és igazságtételére irányul. A regény ugyanakkor egy pillanatig nem hagy kétséget afelől, hogy a sértett fényképészt voltaképpen kicsinyes ressentiment vezérli. (A szó orvosi jelentése „utófájdalom”; nem csoda, hogy a fényképésznek az elveszített lába fantomfájdalmai miatt kell megszakítania a monológját.)

Jelenet az előadásból

A fölfokozott én-tudattal megvert hivatásos forradalmár alakja felől tekintve Sánta műve bizony összetettebb értelmezésekre is lehetőséget nyújt a szimpla antifasiszta olvasatnál. Hamvai Kornél színpadi átirata a monológot a nyilas pártirodába helyezi, és átalakítja magává a följelentéssé, amelyben a szituáció folytán – mivel egy nyilas tisztviselőhöz intézi a szavait – a messianisztikus-forradalmi utalások számára már nem marad hely, és így némileg zavarossá válik a fényképész mondandója. De nem is ez a fő probléma: elvégre a klasszikus Fábri Zoltán-féle filmváltozat sem helyezett különösebb súlyt Keszei indítékaira. A nagyobb baj az, hogy a pécsi előadás a saját indítékait sem képes világosan megfogalmazni. Noha a díszlet háttérben magasodó, hatalmas óraműve is mintha a történet időtlenségét (ha tetszik: apokaliptikus idejét) hirdetné, Balikó Tamás rendezése egyáltalán nem igyekszik bármiféle új fénytörésbe állítani Sánta művét. Nem teremt kontextust, pusztán pedáns realizmussal ábrázolja az eseményeket.

Jelenet az előadásból. Forrás: pnsz – Körtvélyesi László felvételei

Főleg a kocsmaasztal körül zajló, hosszú nyitójelenet volt kifejezetten ritmus nélküli, és sikerült szinte súlytalanná tennie az egész művet meghatározó nagy etikai dilemma elővezetését. A jórészt a nyilas pártházban játszódó második felvonás dramaturgiai természetéből adódóan élettelibbre sikerült, ám az előadás egészét mégis a decens unalom lengte be. Talán a színészi alakítások menthették volna meg ezt a kisrealista koncepciót, ám igazán erősen formált zsánert ezen az estén csak Krum Ádám kocsmárosa és Köles Ferenc ügybuzgó fiatal nyilasa mutatott. Bellus Attila igyekezettel adta a szelíd udvariasság álarca mögé húzódó Keszei fényképészt, ám az ominózus monológ-jelenettel a karaktert magába szippantotta a dramaturgiai vákuum. N. Szabó Sándor mint Király könyvügynök buffóvá, Németh János mint Kovács asztalos szürkévé játszotta a saját figuráját, és Ottlik Ádám civil ruhás nyilasa sem ragadta meg igazán erőteljesen az embertelen pszichológus hideglelős racionalitását. Bánky Gábornak a cinikus és pragmatikus órásmester, Gyurica szerepében pedig nem sikerült a kocsmai társaságot aktívan irányító provokatőrré válnia, bár a helyzetét a nyitó szín fönt említett ritmustalansága nyilvánvalóan nem könnyítette meg.