Kukucskálunk. Betekintünk. Kitekintenek ránk: virágba borult, kicsit férges fák vagyunk. Kizökkenünk, mert bevonatunk, kénytelen kezet adunk a szomszédunknak: egy példázat szereplői lettünk. Nyugtázunk. Nézünk és várunk.
 Pető Kata és Hay Anna |
A Szputnyik Hajózási Társaság (stb.) a legújabb előbemutatóján Csehov Cseresznyéskertjének csupán első két felvonását vezette fel, a teljes művet ősszel játssza majd a Trafóban. Nem elhanyagolható ez az „apró” részlet. Láthatóan alapos próbafolyamaton van túl a társulat (és még egy legalább ilyen vár rá), minden egyes elem és megmozdulás aprólékosan kidolgozott, nem beszélve a gyönyörű, korhűnek látszó ruhákról, parádés frizurákról és bajszokról (jelmez: Nagy Fruzsina).
Képtelenek is vagyunk eltekinteni a hírhedett közösségi oldalon előzetesen megosztott munkafotó-sorozattól, amelyen Tóth Simon Ferenc az előkészületek számos apró részletét, köztük a csatokkal és egyéb fodrászkellékekkel tömött (mintha gyógyszeres) dobozt megörökítette. Szép, beszédes felvezetés volt az. Akárcsak a társulat honlapján (itt) látható két csoportkép („Cseresznyéskert-tanulmányok I. – Állomás”): azokon a részben különféleképpen egymás mellé rendelt szereplők beállítása mond sokat. Érintések, apró gesztusok, kisebb-nagyobb távolságok. Megint csak olyan rendezésre számítunk tehát Bodó Viktortól, amelyben a karakteres látványvilág szorosan egészíti ki a cselekményt.
Még ha egyfajta szoros olvasatnak tekintjük is ezt az önmagában is érvényes fél előadást, nem igazán értjük, miért eredetiben, cirill betűkkel szerepel a cím a színlapon (meggyeskert, tudjuk, de ez az átírás mintha valami furcsa divatként száguldana végig a budapesti színházakon, legutóbb a Kamra Cserenadrágján olvastunk nosztalgikusan – és ott ironikusan – oroszul).
 Czukor Balázs |
De térjünk vissza az előadáshoz! Ami erőteljes színházi jelzéssel indul: a felvonás(ok) kezdetére gong hívja fel a figyelmet. Majd egy vonat, azt követően pedig a kutyák ugatásának egyre erősödő zaját halljuk. A várakozás és az érkezés ténye nyilvánvaló. A csendes, hosszúkás szoba lassanként elevenséggel telik meg. Egymás után feltűnnek a szereplő személyek, és az első felvonás egyfajta anamnézissé alakul – mert ezen a birtokon és körülötte mindenkinek van valami baja (az orvos Csehov, ugye).
Lopahin erős kisebbségi komplexusban szenved (makacs inferioritis), Dunyasa épp kezd megfertőződni Jása (cleptomaniával elegy) nagyzási hóbortjával (megalomania), Jepihodov az imbecillitas tüneteit mutatja. Várja baja egyrészről az, hogy vénlány (virginitas), másrészről, hogy zsugori (avaritis) – zsugorban egyébként Gajevnél sincs hiány, csak neki feltehetően a májában tapasztalhatók a tünetek (cirrhosis hepatis), nem mellesleg a perversio jelei is megfigyelhetők rajta, amikor melancholikus unokahúgát, Ányát tapogatva igyekszik vigasztalni. Ranyevszkaja bipoláris viselkedéséből egyértelműen diagnosztizálható a histeria; Petya Trofimov van talán a legkevésbé kóros állapotban, ő csupán az idealismus áldozata, akin eloquentia formájában mutatkoznak a szimptómák; Sarlotta a gyökértelenséggel küzd (orphelinitis), Szimeonov-Piscsiket pedig mintha álomkór (narcolepsia) gyötörné. A háznépben egyedül Firsz tűnik (lelkileg) egészségesnek, aki viszont annyira öreg már, hogy ott lebeg felette az elhülyülés réme (dementia senilis). És ott az egyetlen kívülálló, az a csavargó, aki valahogy csak bejutott kéregetni a házba, és akire mindenki olyan rettenettel néz, mint ha legalábbis fertőző tüdőbaja (tuberculosis) lenne. Pedig nincs, csak a gúnyos vigyort képtelen letörölni az arcáról.
Nyilván orvosilag a fentieknél pontosabban is diagnosztizálható a lelki bajok e széles skálája, és maga a rendezés is mintha arra törekedne, hogy minél aprólékosabban meg- és felmutassa a tüneteket. Látszólag egy vidéki birtokon vagyunk, de ki tudja, hová lyukad ki később az utolsó felvonás, az ember készüljön fel minden eshetőségre… Fények, villanások kísérteties jelenéseket hívnak be a színre, egyik-másik szereplő néha szellemként átsuhan a szobán, amelyet mindvégig beleng a számtalan elfojtás szorongató hangulata. Dunyasa esetenként elsusogja magát, majd valahonnan a mélyből felöklend egy-egy rég beágyazódott cseresznye-, jobban mondva meggymagot.
 Fábián Gábor, Pető Kata és Jankovics Péter. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
A baj csak ott van, hogy bár a Szputnyik színészei félelmetesen nagy fegyelemmel teszik a dolgukat (és ezért tényleg le a kalappal előttük!), s látszik az is, hogy szorosan fogja őket a rendező, valahogy hiányzik belőlük a drámai erő, és csak az üresen kongó pátosz érződik a játékukon. Kivételt képez talán a frissen megjelenő Lajos András, aki mint valami pirospozsgás operetthuszár Lopahin tűnik fel a szerepét csupán a gesztusok szintjén abszolváló Pető Kata Ranyevszkajája oldalán. Vagy Fábián Gábor, aki többedszerre hívja fel magára a figyelmet árnyalt, lomhán ironikus, mindig nagyon pontos játékával. Ugyanakkor a szereposztás tökéletes, minden egyes színészre mintha rá lenne öntve a szerep. De hangsúlyozzuk: az is előfordulhat, hogy félreértjük a helyzetet, hiszen lehet ebből még bármi őszre. Pláne ha az előadás utolsó jelenetére gondolunk, amikor is egy erős, vöröses fényeffektus keretében Jása Dunyasa torkának ugrik, és fojtogatni kezdi a lányt. Hiszen – mint azt az anamnézisből is láttuk – kényes egyensúllyal van dolgunk, bármelyik pillanatban megzavarhatja valami ezt a nyugalmi állapotot, és elszabadulhat a pokol.
És még egy konklúzió: előadás után újraolvasva a darabot, Csehov drámája – furcsa mód – meglehetősen elnagyoltnak tűnt. De nem kizárt, hogy Bodó túrt nagyon mélyre a sorok között, s betűről betűre olvassa újra és tölti szorosan tele a jól megírt kanavászt.