 Molnár Mária Virág ruhaterve (Fotók: Zanin Éva) |
Az NKA, az OKM, a Hungart és a Magyar Képzőművészeti és Iparművészeti Társaságok Szövetsége (MKITSZ) által támogatott kiállítás nélkülözni látszik a hagyományos értelemben vett szervezői elvek többségét; mindazt, ami érdekessé, különlegessé, és így a jubileumhoz, a kiállítókhoz és az egyesület munkájához méltóvá tehetné. Mintha nem lépne túl a kényszerből rendezett szakmai reprezentációk szintjén, amelyeket egyes művészeti egyesületek az éves állami támogatások fejében rendezni kötelesek.
Az egyesület koncepciója az, hogy a jubileumi kiállítás-sorozattal a különböző szakosztályok reprezentatív munkáját mutassa be. Az öltözéktervező iparművészek esetében elvileg elengedhetetlennek gondolnánk az aktualitás és az újdonság igényét, de be kell látnunk, hogy a kuratórium ezt mellékesnek ítélte. Noha azt feltételeznénk, hogy az öltözék felfogásának változásai, a divat és a szakma fejlődése és újításai, illetve az ezekhez fűződő viszony érzékelhető kell, hogy legyen a munkákon, mégis azt láttuk, hogy a kiállított tárgyak dominánsan műalkotási értékük szintjén szerepeltek. Vagyis az aktuális öltözéktervezői kihívások és egy mai, pillanatnyi szakmai keresztmetszet megvilágítása helyett mintha inkább az egyes alkotókra leginkább jellemző főbb irányvonalak megérzékítése lett volna a cél.
 Marosi Krisztina ruhaterve |
Így lehet, hogy a tervezők nagyjából fele a két vagy három évvel ezelőtti, Kozma Lajos ösztöndíjasként vagy egyéb pályázatokra készített munkáját hozta el. Ez egyáltalán nem jelent gondot abban az esetben, ha csupán a tervező stílusának bemutatása a cél, illetve az, hogy a név mellé ikonikusan egy forma is köthető legyen. A dolog azonban éppen témája okán válik egy kissé problematikussá. Hiszen egy öltözéktervező iparművész akarva-akaratlanul a folyamatosan változó, frissülő és megújuló hazai és nemzetközi divat koncepcióihoz képest határozza meg önmagát, és önmeghatározása így kikerülhetetlenül találkozni kényszerül a „divattervezőség" valamilyen fogalmával. Ebből a szempontból pedig kevésbé hatásos régi munkákkal érvelni a kiválóság mellett. Persze könnyen lehet, hogy a tehetséges alkotó frissebb öltözékei már rég elkeltek, új tulajdonosuk pedig nem járul hozzá a kiállításukhoz. A régi darabok aktuálisként való feltüntetése azonban sajnos azt is sugallhatja, hogy a tervezőnek azóta sem sikerült meghaladnia, vagy továbbgondolnia munkáját egy számottevő jelentőségű öltözék-koncepció megalkotásával.
 Varga Viktória ruhaterve |
A megnyitón elhangzott könnyed szelekció-magyarázat szerint az egyesület azok közül válogatott, akik szakmai karrierjük azon szintjén állnak, ahol már lassacskán kinövik a FISE kereteit. A nyolc öltözéktervező iparművész munkái viszont sem időbeli, sem színvonalbeli, sem tematikus szempontból nem állíthatók egymás mellé.
Összességében az intim keretek között, klub-jelleggel rendezett és levezényelt kiállítás imidzsét a kényszer és a „legyünk túl rajta” hangulata uralta. Noha ez akár megszokottnak is tekinthető a művészeti szervezetek mini klub-kiállításait tekintve, mégis elgondolkodtató és talán még aggasztó is. Legfőképpen azért, mert néhány megunt és vissza nem kívánt évtized becsontosodott passzivitás-tradícióját idézi meg a változás, fejlesztés, modernizálódás ábrándja nélkül, míg a szakma egy másik oldalán (melyiken?) sorjázó kérdések, kerekasztal beszélgetések, vásárok, bemutatók szervezői tesznek elképesztő erőfeszítéseket arra, hogy Magyarországon a tehetséges iparművészek mellett divatipar is legyen.
A FISE kiállítása momentán egy szakma öndefiníciójának egyre élesebb dichotómiájára reagál. Egyre sürgetőbb igény fogalmazódik meg egy önmagát felnőttként kezelő divatszakmai réteg kialakulására, miközben úgy tűnik, hogy a szakmai szervezetek és érdekképviseletek még megrekedtek a díszítő és/vagy iparművészet kissé már elavult fogalmiságának szintjén. Profi márkanévvel, szalonnal és komoly cégalapokkal rendelkező tervezők és tervezői csoportok, alkalmi ruhakészítők, és néhány állami ösztöndíj jóvoltából dolgozgató műkedvelő díszítőművészek kerülnek egy galériatérbe, miközben alkotásaik színvonala és helyi értéke egyáltalán nem teszi munkájukat minőségi és/vagy kontextuális szinten összehasonlíthatóvá.
A kiállítás április 26-ig volt látogatható.
A szerző az Oktatási és Kulturális Minisztérium Kállai Ernő ösztöndíjasa.