Ál- és féltudományos közhelyekre ellen-narratívumokkal szolgálni, különösen csokorba szedve, felettébb blikkfangos vállalkozás, mondhatni tipikus bestseller ötlet. A provokatív indíttatás azonban szinte minden esetben garanciája annak is, hogy túllövünk a célon – és most sincs ez másként. Már a könyv elején gyanakodni kezdünk, amikor a szerzők kifejtik, hogy mekkora ordas badarság is ama közkeletű fordulat, miszerint agyunk csupán tíz százalékát használjuk. No, nem mintha vitatkoznánk az antitézissel, hisz az egy bevezető neuropszichológiai kurzus után könnyen belátható, inkább a tárgyalásmód felszínessége zavaró. Például hogy nem problematizálják a „minek a százaléka?” kérdést. Az agy tömegének? A térfogatának? Az idegsejteknek? E részletek homályban maradnak, csupán a verdikt érkezik üzembiztosan. Kell lennie ennél egészségesebb aránynak a tudományos ismeretterjesztés és az agitáció közt.

Kétlelkűségünket erősíti, hogy vannak valóban elgondolkodtató megállapítások a kötetben, például, hogy az emberek kis része, legfeljebb húsz százaléka számol be feszültségekkel, drámákkal terhelt kamaszkorról, szemben az elterjedt képzettel, amelyet erről az életszakaszról dédelgetni szokás. Vagy amikor azt a tévhitet zúzzák porrá, hogy a középkorúak többsége lelki válságon esik át. A felmérések ugyanis azt mutatják, hogy az idősödő felnőttek saját bevallásuk szerint jobban érzik magukat a bőrükben, mint húszas éveik során, és mindössze legfeljebb negyedük tapasztal életközépi, illetve kapuzárás előtti krízist. (Bár az önmegfigyelés és önbevallás tudományos használhatósága körüli kételyek sem éppen új keletűek, ha nagyon kukacoskodni akarunk.) Ugyanakkor nem könnyű mit kezdeni az olyan típusú mondatokkal, miszerint: „Még a 80 évesekről is elmondható, hogy általános intelligenciájuk és szóbeli képességeik nem mutatnak jelentős rosszabbodást a fiatalkori állapothoz képest, jóllehet, a szómemória és a számokkal, tárgyakkal és képekkel végzett műveleti képességek valamelyest jobban hanyatlásnak indulnak a kor előrehaladtával.” Mi számít jelentős rosszabbodásnak, ugye, és mi az, hogy valamelyest? És a szerzők ismét csak nagyvonalúan hallgatnak az IQ-tesztek egyáltaláni érvényessége körül keletkezett tonnányi szakirodalomról, noha akár az is lehetne külön fejezet a könyvben, hogy mérnek-e bármi eleve létezőt is a szóban forgó tesztek.

A mű nyilvánvalóan laikus közönségnek szól, ez akár mentsége is lehetne. A tónus azonban harcias és tendenciózus, ami éppenséggel idegen a tudományos gondolkodás árnyalt, örökké kétkedő természetétől – így a könyv legalább annyira félre is informál, mint amennyire ismereteket terjeszt. A lélektan ugyanis nem bokszmeccs. Mintha minden kutatás végleg lezárult volna, elérkezett volna az eredményhirdetés ideje, s mintha a modern pszichológiában (miként a humán tudományok mindegyikében) elsősorban adatok viaskodnának egymással, nem paradigmák, illetve értelmezések. (Lásd: elfojtjuk-e a traumákat? A szerzők szerint egyébként nem.) S ha már itt tartunk, a kötet maga is azt a közkeletű tévhitet erősíti, miszerint a kurrens akadémikus pszichológia homlokterében a személyiségpszichológia áll. Nos, nem. Persze neurolingvisztikai vagy mesterséges intelligenciával kapcsolatos elterjedt ködképek (nem mintha túl sok ilyen volna) szétzúzásáról könyvet írni vélhetően már csak financiálisan sem lett volna akkora ötlet, ezt elismerem.   

Miután egyébként a szerzők a bevezetőben a főbűnök egyikének – amúgy nagyon helyesen – az „oksági következtetés korreláció alapján” típusú gondolati tévutakat jelölik meg, a könyv végén olyan – erősen vitatható – spekulációra ragadtatják magukat, hogy ti. Georgiában az átlagosan elvárhatónál több George él, tehát tudat alatt, ’implicit egoizmusból’ vonzódunk az olyan helyekhez, amelyek hasonlítanak ránk. (A keresztnevet egyébként e helyütt tévesen vezetéknévként fordítja Cziczelszky Judit.) Másutt azt olvashatjuk, hogy a ducik pont hogy nem kedélyesebbek, hanem éppen hogy valamelyest depressziósabbak, mint az átlag. Ez utóbbi ellentézis a „post hoc ergo propter hoc” észjárási hiba iskolapéldája is lehet akár, hiszen a két tényező közti kapcsolat (bármiféle előjellel) pusztán spekuláció. Hisz lehetséges, hogy nem a túlsúly miatt zuhannak meg egyesek, hanem közös külső (vagy akár belső) oka van az állandó falhatnéknak és a depressziónak, hogy mást ne mondjak. És a könyv tele efféle könnyű kézzel odavetett következtetésekkel. Máskor meg túlontúl bulváros, tehát belesétál a folyamatosan kárhoztatott áltudományos szenzációhajhászás csapdájába. Például egyik alcímében apodiktikusan kimondja, hogy a (gyomor)fekélyt alapvetően nem a stressz okozza, majd a fejezet végén arra jut, hogy a stressz valószínűleg csak az egyik tényező a fekély kialakulásában. Ejnye.

Egy szó, mint száz, túl nagy volt a nekiveselkedés, és nagyon összekeveredtek a dolgok. Ha higgadtan megvizsgáljuk a kötetet, háromféle, alapvetően eltérő státusú „leleplezést” különíthetünk el. Az első a vulgárpszichologizáló – tehát eleve nem is a tudományosság igényével fellépő – szófordulatok, tévhitek tudománytalanságának szóvá tétele. Például, hogy a skizofrénia a pszichopatológiában nem a többszörös személyiség szinonimája, a legtöbb mentális zavarral küzdő ember (elmebeteg) pedig nem erőszakos. Ez mind igaz, de aligha indokolt ilyen ártalmatlan thriller-kliséknek ekkora hévvel nekirontani. A másik csoportba a médiumok és egyéb sarlatánok elleni kirohanások tartoznak. Vesszenek a telejósok, asztrológusok és felőlem akár a grafológusok is, ebben egyet lehet érteni a szerzőkkel. De pénzsóvár emberek humbugjait egy lapon emlegetni mondjuk azzal a régi pszichológiai vitával, hogy a projektív tesztek, köztük például a tintapacás Rorschach-próba elárulnak-e bármit is a személyiségről, legalább is méltatlan. Az utóbbi típusú fejezeteknek inkább egy „érdekes, régi viták a pszichológiában” című kötetben volna a helyük (ez a harmadik csoport), hisz az egymásnak feszülő álláspontok mindegyike könyvtárnyi szakirodalommal van megérvelve.

Egy valamiért azonban örökké hálás leszek e műnek. Megtudtam belőle, hogy 1995-ben japán tudósok sikerrel tanítottak meg galambokat arra, hogy megkülönböztessék egymástól Bach és Sztravinszkij műveit. Komolyan drukkolok, hogy legalább e felismerés örökké igaz maradjon.