Bud Spencer: Különben dühbe jövök
2011.07.13.

Hogy ő-e a leghíresebb olasz, amint az a könyv hátlapján olvasható, arról lehet vitázni, de hogy az egyik legszerethetőbb, az bizonyos. A bunyós filmek kedves - jelenleg nyolcvanegy éves - nagymackója önéletrajzi könyvet írt. ASZÓDI MÁRK ÍRÁSA.

Nagyon sokan tudják, nagyon sokan nem, hogy Carlo Pedersoli – merthogy hősünk e néven látta meg a napvilágot 1929-ben Nápolyban – ifjú korában valóságos adonisz volt. Ami nem is csoda, hiszen már fiatal kamaszként úszóbajnoki serlegek sorjáztak nála odahaza, a húszas éveiben pedig már igazi sztárnak számított otthon és a nemzetközi porondon egyaránt. Akkor még „csak” a sportban. Pedersoli önéletrajza miután felvázolja családi hátterét és gyermekkorát (persze reflektálva a kor politikai klímájára is), bevezet minket az ifjú sportreménység, majd olimpikon mindennapjaiba, az edzéstechnikai részletektől kezdve az akkori anyagi helyzetén át egészen a töredelmes beismerésig, hogy legnagyobb ellenfele tulajdonképpen a cigaretta volt azokban az években. Élsportoló létére ugyanis Bud Spencer erős dohányos volt, és korántsem olyan jómódú, ahogyan egy ünnepelt nemzeti hősről gondolnánk. Éppen hogy adósságok és kételyek szorításában élt.

Ahogy lassacskán „kiöregedett” az élsportból, nem találta önmagát, és mindenfélével kereskedett, hogy meglegyen a betevő. Első statisztaszerepét is csak azért vállalta el az ötvenes években, hogy egy kis mellékesre tegyen szert – a filmek és a filmezés saját bevallása szerint egyáltalán nem vonzotta. Ekkortájt egyetlen kapcsolata a filmművészettel abban merült ki, hogy a világhírű producer, Peppino Amato lányát vette el feleségül. Bár a statisztaszerepek egyre inkább rendszeressé kezdtek válni (egyszerű pénzkereseti okból), a forgatások világa idegen maradt számára. S egyre idegenebbé vált a rendszeres testmozgás is, aminek köszönhetően lassan, de biztosan kezdett kialakulni az a hústorony alkat, amelyet utóbb az egész világ megismert és megszeretett. 

A meseszerű fordulatot Pedersoli életében az akkoriban világszerte népszerű olasz westernfilmek egyike, a Nincs kegyelem hozta meg. Ebben született meg ugyanis a legendás páros Terence Hillel, és maga a Bud Spencer művésznév is. Az angolul akkor még szinte egyáltalán nem beszélő Spencert lepte meg legjobban a kasszasiker, ám még ekkor is csupán átmeneti bevételi forrásként tekintett a spagetti-westernekre, melyek ekkor már sorozatban találták meg. Az ördög jobb és bal keze című klasszikus forgatásán hangolódtak igazán egymásra Terence Hillel, és ekkor kezdte el hősünk élvezni a helyzetkomikumon alapuló színészi játékot. És ami a filmtörténet szempontjából még fontosabb: ekkor váltotta fel a vadnyugati párbajozás fáradt kliséjét az ökölharc, vagyis az azóta védjeggyé lett, szürreálisan hangos csattanásokkal kísért bunyó. És a többi már történelem. Különben dühbe jövünk, Megint dühbe jövünk, Kincs, ami nincs, Én a vízilovakkal vagyok, Nincs kettő négy nélkül - hosszasan sorolhatnánk a legendás páros Magyarországon is jól ismert munkáit. És persze kihagyhatatlan a „szólóban” elkövetett Aladdin, a Piedone-széria, s a kilencvenes években készült Extralarge című tévésorozat is.

Ahogy a könyv könnyed, olvasmányos és élvezetes stílusban végigkalauzol minket ezen a bámulatos sikertörténeten, egyre világosabbá válik, hogy Bud Spencer titka a filmvásznon pont ugyanaz, mint ami magánemberként: a természetesség. Egyrészt a szerénység és önirónia, amellyel megjegyzi, hogy szédítő filmes karrierje dacára sem gondolja magát Laurence Olivier-nek. Másrészt a szeretet, amellyel feleségéről és unokáiról beszél. No és persze az evésről. Harmadrészt az őszinteség, amellyel egészségügyi problémáit említi. A bölcs vagy éppen pikírt megállapítások a művészvilág természetéről, ahogyan ő látja. S talán legfőképp: a sorokból áradó mély hála, amiért így megszerette a közönség.

Hosszan értekezhetnénk még arról, hogy a sok pofozkodás ellenére sem lehet Bud Spencert a filmes agresszió apostolaként leírni, vagy hogy generációkat volt képes leültetni a tévé elé – hisz mindkettő igazi bravúr. Mégis, talán ezeknél is fontosabb, hogy története emberi történet, önéletrajza pedig emberi könyv. Mégpedig a szó legnemesebb értelmében.

Vö. Gervai András: "Piedone" emlékezik 

Szerző: Aszódi Márk
Kiadó:  Nyitott Könyvműhely,  Kiadás éve:  2010,  Terjedelem:  197 oldal,  Ár:  3490 Ft,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott