 Peskó Zoltán |
Nem mintha az alapjában véve iskolai zenekarra komponált szimfónia nem kívánt volna tulajdonképpen karcsúbb, kamarazeneibb hangzású zenekart, amit talán a mű lebbenő karaktere is megkíván, a teljes, kettőzött fúvóskar ellenére. Ez a kifogás azonban elsősorban elméleti, mert az előadás igazán a darab lelkéből lelkedzett, és alkalmat kínált a zenébe való teljes belefeledkezésre. Valószínűleg a 3. szimfónia – és mellette, a moll árnyakat felsejtető kiadásban, az 5. szimfónia – képviseli azt a tünékeny pillanatot (a hangszeres életműben), amikor Schubert már félreismerhetetlenül saját hangján szólal meg, de még nem vált véglegessé, hogy zenéje hamarosan a szomorúság, a rezignáció, a halálközeliség jegyesévé válik. Fényességes, szeretnivaló pillanat, s ezért úgy képzelem, minden karmester számára kivételesen izgalmas feladat lehet a korai szimfóniák vezénylése.
Külön vibrálást kölcsönzött a produkciónak, hogy mindezt egy idősebb generációhoz tartozó, nemcsak zeneileg, de költőileg is hallatlanul tapasztalt és érzékeny karmester egyéniségén átszűrve élvezhettük. Átszűrve, de meg nem terhelve; mert Peskó Zoltán jóval nagyobb formátumú művész és jóval több művészi alázattal rendelkezik annál, semhogy ne a schuberti ifjúság gyorsan illanó pillanatának megörökítése lett volna a célja. Minthogy alpjában véve költészetről van szó, félő, hogy erről sokkal konkrétabbat nehéz itt elmondani. Zenei fogalmakkal annyit mondhatunk, hogy a zenekar kitűnő benyomást keltett, a fafúvósok – mindjárt a klarinét galoppozó indításától kezdve – remekeltek, a nyitótételben különösen a középső szakasz hajlékonysága és könnyedsége volt élményszerű, s hogy az Allegretto egyszerre idézte fel a múlt ködéből az Óra-szimfónia haydni derűjét, és egy félreérthetetlenül sóvárgó hangot, amely itt még nem súlyosodik tragikussá, sőt valami egészen sajátos bájjal párosul. Rusztikusság és valamifajta elérzékenyülés találkozott a Scherzóban (gyönyörű oboaszólóval), és talán az üstdobok könnyű faverői adták az ihletet a finálé elementáris lendületének oly finom és könnyed visszaadásához.
 Báll Dávid |
A zenekaros Wanderer-fantázia Schubertnek persze nagyon is Liszt-mű, s ilyenformán némiképp idegen test volt a Schubert-maratonban – ám igen sok örömünk telt benne. Egyfelől a huszonéves Báll Dávid hallatlanul érett és jelentékeny zongorázása révén, amely igen biztos zongorázni tudással találkozott, másfelől a rendkívüli színgazdagsággal játszó zenekarnak köszönhetően. Az összhang is szinte markolható volt a nagyszerűen irányító Peskó és a schuberti korú szólista között, aki játékának végső nyugalmával, és a zárórész daktilusos fugatójának egészen nagyszabású előadásával is elkápráztatott bennünket.
A következő Schubert-óra, amelyet Várjon Dénesnek köszönhettünk, nem kevésbé bizonyult emlékezetesnek. Az ő műsorán az op. 142-es impromtuk közül szerepelt kettő, továbbá mindhárom 1828-as Klavierstück. Azaz öt összetett, de egytételes mű, a zongorairodalom öt kivételes csúcspontja. Olyan műsor, amelynek utolérhetetlen transzcendens költészetét nagyon kevés élő művész képes a Várjon Déneséhez hasonló elmélyültséggel és hitelességgel érzékeltetni. Szőllősy András számomra felejthetetlen, éppen Schubertre vonatkoztatott szókapcsolatát – „csöppentett zsenialitás” – szerencsés módon műre és előadóra is értelmezhette ezúttal a hallgató. Senki sem tudta a szomorúság, az ontológiai, a mindent meghatározó szomorúság képét olyan gyönyörűségesen, szinte érzékien megfesteni, mint Schubert – nem utolsósorban éppen az op. 142 no. 2-es Asz-dúr impromptuben, amelyben a piano ekhók hangulatát szavakkal meg sem kísérlem jellemezni, s amely élőlényként lélegzett Várjon előadásában. A sorozat Allegro scherzando feliratú záródarabja a maga változékonyságában is mindvégig maga volt a tündéri könnyedség és a varázslat – nem túl eredeti jellemzés, belátom, de túlságosan tökéletes volt mű és előadás egyaránt… illetve elsősorban talán a kettő egysége, mélységes azonossága keltette a tökély érzetét.
 Várjon Dénes |
A három Klavierstück valami módon Schubert kvintesszenciájának számít – persze nem egyedül a felfoghatatlan utolsó év gyümölcsei közül. Tempóinak és mozgásformáinak változatossága ellenére valamiféle monotónia benyomását kelti, de ez persze a Parsifal monotóniája, amelyben az egész világ benne foglaltatik. Várjon ezen a napon nagyszerűen differenciálta el egymástól a három, a magány közös nevezőjével összekapcsolt tételt. Megrázóak voltak az első, esz-moll darab maggiore hangnemű Andantéjának hatalmas sóhajai a megelőző száguldás kontrasztjaképpen; ez a darab valamiféle reális világot jelenített meg, depresszió és rugalmas erő dinamikájával. Az egész este legmegrázóbb része viszont a második, Esz-dúr darab álomvilága volt, a különös, misztikus akcentusok, az a földöntúli, a második trióban egyenesen mennyei atmoszféra, amelyet Várjon Dénes elénk varázsolt a Fesztivál Színházban, s amely után a visszatérés mintha a síron túlról szólalt volna meg. S hogy ezután Schubertnek és előadójának még a derűre, egy mindent feloldó konklúzióra vagy kódára is volt hangja a C-dúr darabban, az már valóban színtiszta varázslat.
Vö. László Ferenc: Nagy Franz
– dni -: MűPa Családi Koncertdélután