Illett volna Vajda Jánosné Bartos Rozália Viszontagságos életem egy költővel című szerkesztett emlékezésének címe után is. A szerzőnő élete történetét beszéli el attól a naptól kezdve, amelyen megismerte férjét, „a Vajdát”, addig a napig, amelyen „a másik nőt”, Kratochwill Zsuzsannát (Ginát) saját költségén temetteti el. Ez utóbbi gesztus és a regényszerű szerkezet alapján mintha egy Dosztojevszkij-hősnő sajátítaná ki a többi szólamot, aki egyebek közt kimossa az épp különélő, gyaníthatóan szeretőt tartó férj szennyesét (118-119.o.), utolsó garasain szivartokot vesz és hazaküldi bécsi száműzetéséből a Pesten egyedül élő, így csak önmagára veszélyes Vajdának (129.o.), s aki végső soron memoárjai nyilvánosságra hozatalában lel elégtételt: „az egész világ tudtára adni, hogy milyen ember Vajda János, miket meg nem tesz velem” (140.o.), és mintegy húszoldalanként elmondja, hogy ugyanez a világ, közelebbről a nemzet nagyjai iránt érzéketlen utókor hibája minden.

A szenvedő asszony alakja mellől épp csak a kiszámítható szörnyeteg, Rogozsin hiányzik, a könyv lapjain megismert Vajda ugyanis inkább egy elmeháborodottra emlékeztet: életrendje szerint előbb félig, majd teljesen televizel mintegy ötven söröskorsót, azokat megvizsgálja, majd kiönti, feleségétől a nászéjszakától fogva a bécsi száműzetésig külön hál, legénytanyái egyikén már a székletét is napokig vizsgálja, továbbá gyűjt: erszényt, kenyérvéget, citromot, pipát, gyertyát. Mindazonáltal a könyv borítóján is egyedül pózoló Vajda cselekedeteiről kevesebbet tudhatunk meg: noha ő az alany, az állítmányok választéka elég szűk, mert a tárgy mindig a narrátor. Így az egyébként szerethetően megírt, jó szemű amatőrre valló szöveg központi kérdése: „a költő a papíroson szent, ám azon kívül?” (169.o.) is retorikai csúcsteljesítmény marad, amelyre a válasz, hogy Vajda alakja valahol szétfolyik a szeretett-gyűlölt férj, a páratlan tehetségű költő és a titokzatos, falánk és étvágytalan, agresszív és gyerekes, „raplis” és „mamlasz” jelzőin túl ismeretlen őrült között.

A Viszontagságos életem… stilárisan leginkább Borbély Szilárd női monológjainak forrásaira emlékeztet: gyakoriak a névelővel együtt leírt személynevek, a suta szórend: „én egy velőtrázó sikoltással az öntözőkannát félrerúgtam” (10.o.); a bájosan ügyetlen narráció: „verést nem kaptam. Csak a vállamat nagyon megtapogatta, ami ellen tiltakoztam” (77.o.). Nagyon érdekes a síron túl tartó, örök szerelem folyamatos hangsúlyozása: sokszor az olvasó döntheti el, hogy a vallomás a narrátor itt-és-most szempontjából hangzik, vagy az akkori érzelmeket tükrözi-e az átélt beszéd Németh László-i alakzataihoz hasonló módon – a bizonytalanság gyönyörét nem csorbítja az elbeszélő egyértelműnek szánt pozíciója, a mindvégig hű, szerető feleségé. A homály tartományaiba sorolható még az itt igazán meg sem történt válás és a következő, nagyvonalúan kezelt tizenöt év csakúgy, mint a feltételezett gyermekgyilkosság jogi visszhangjának teljes hiánya – ez különösen a Bécs-Pest közti jövésmenés aprólékosan dokumentált leírásához képest szembetűnő.

Kiemelkedik viszont néhány, az igazságszomjnál fontosabb részlet. Vajda egy közös délelőttön lenyűgözve nézi, amint az állatkerti medve felfalja gondozóját, „grandiózus látvány” (79.o.). A kivilágítatlan utcában nászéjszakára igyekszik a pár, Vajda félelmében előreszalad, Rózát elkapja egy sötét férfialak, a bivalyerős Vajda e helyzetben: „csak a hangját hallottam, ahogy buzdít, «Hát rúgd el, fuss utánam!»” (32-33.o.) Az ilyen képek láttán jóval kevésbé vonzó a homo aestethicus fennkölt, szoborszerű alakja.

A kötet végén a hivatkozott versek említése és az eligazodást megkönnyítő, dátumokkal megspékelt életrajzok helyett karcsú, de annál tanulságosabb szerkesztői jegyzet áll. Erről nem mondunk semmit, olvasás előtt csak tönkretennénk vele a gyanakvás és sajnálat játékát, melyre Vajda Jánosné Bartos Rozália emlékiratai invitálnak.