Josef Albers: Színek kölcsönhatása

Albers kötete azonban meglepetés-könyv, mert szikár definíciók helyett emberi nyelven értekezik a tudományról. Nem is értekezik, hanem kérdez. Vagy felvet, vagy azt mondja: próbáljuk meg, nézzük együtt. Beszélget és érvel, s közben olyan fordulatokkal él, hogy „ma már nem divat…” – például a hideg és meleg színek ellentétéről beszélni. Hogy is van ez? És ettől kezdve nem lehet letenni a könyvet.

Igaz, nem is a száraz elméletből indulunk: nem kell átrágnunk magunkat tudományos kutatásokon alapuló színrendszereken, elég, ha belefeledkezünk Albers javaslataiba, és máris a növendékének érezzük magunkat.

Josef Albers (1888-1976) egy német kisvárosból indult, s rövid akadémiai képzés után a Bauhausban kötött ki. Itt hamarosan diákból műhelyvezetővé vált, s nevelési elveit már 1928-ban írásban rögzítette: „A cél: a felfedezés. A felfedezés – akár mint újrafelfedezés is – minden alkotómunka lényege. (A készség csak eszköz, és másodlagos.) A szakjellegű tanítás gátolja a felfedezést. Sok úttörő kezdte szakmán kívüliként.” 1933-ban, a Bauhaus bezárásakor, több társához hasonlóan ő is Amerikába emigrált, ahol a Black Mountain College-ban – az amerikai avantgárd egyik fellegvárában – (majd a Harvardon és a Yale-en) folytatta nem csak művészhallgatóknak tartott színkurzusait, amit következetesen gyakorlatokkal indított, hiszen az akusztika ismerete sem tesz muzikálissá senkit – mondja.

Mark Rothko: No. 61

A színek csak látszólag egyértelműek, valójában bizonytalanok és viszonylagosak. Ha teszünk egy próbát, és a piros színre gondolunk, biztosak lehetünk benne, hogy mindnyájunk előtt más szín jelenik meg. Hogy miért? Mert a színemlékezetünk sokkal gyöngébb és szubjektívabb, mint például az auditív memóriánk. Egy színnek sok arca van – szól a IV. fejezet címe – mert a szín fizikai valósága és pszichikai hatása között eltérés van.

És ehhez hasonló érdekes felvetések mentén vándorolunk tovább, vagyis egyre beljebb a színelméletbe Albers értő vezetésével. Értő, de sohasem okoskodó és megfellebezhetetlen, mert nem állít fel bizonyítandó téziseket, csak és kizárólag megoldandó problémákat. Már a kezdet kezdetén, néptanító korában szülővárosában, Bottropban is ez motiválta, később pedig (bár önálló alkotótevékenységet is folytatott, több száz darabból álló sorozatának darabjai – „Tisztelet a négyzetnek” – Európa különböző nagy múzeumaiban láthatók) tanító művészként folytatta pályáját. Szerinte a tanár tévedhet, sőt egyáltalán nincs mindig igaza, s ennek egyáltalán nem függvénye a felé irányuló tisztelet és szimpátia. „Mindent összevetve, a tanítás nem módszer, hanem szív kérdése.” – írja a színtanításról szólva annak a könyvnek a végén, melynek első lapján diákjai munkáját köszöni meg.

Módszere révén sokminden világosodik meg könnyedén azok számára is, akik már birkóztak színelméleti tanok elsajátításával, hiszen a módfelett világosan és áttekinthetően tördelt szöveg – Albers saját meghatározása szerint – valójában tanmenet, bár ha az, akkor világra szólóan ember- illetve diákszabású.

Vasarely kültéri szobra Pécsett

Az elsőként 1963-ban, a Yale Egyetem által kiadott kötet magyar fordítását a színelméleti kutatások eredményeit alkotómunkájában maga is felhasználó Maurer Dóra készítette, aki a Képzőművészeti Egyetem tanáraként a kolléga értő érzékenységével és a témában való otthonossággal ültette át magyar nyelvre Josef Albers munkáját.

A szöveggel majd’ azonos terjedelmű, az olvasottakat értelmező, színes táblákat egy 1970-es, Albers-szel készített interjú követi – ebben válaszolja arra a kérdésre, hogy mi volt tanításának a célja, azt, hogy to open eyes – ezután Maurer Dóra Albersről írott sorai, végül korrekt jegyzetanyag zárja a kötetet.