A különös vitára a Knoll Galéria előterében egy német újságból kivágott 2009-es nekrológ hívja fel a figyelmet: az ismeretlen újságíró ugyanis Ralf Dahrendorf politikai és tudományos érdemeinek felsorolása mellett ezt az eseményt is közlésre méltónak tartotta. A vitapartner a diákok követeléseit a leghatásosabban artikuláló, legendás és jóképű Rudi Dutschke, aki 1967. június 2-át követően – ekkor lőtték le a perzsa sah látogatása ellen tiltakozó tüntetésen Benno Ohnesorgot – lépett be a parlamenten kívüli ellenzékként működő Német Szocialista Diákszövetségbe (SDS), s kilenc hónap alatt olyannyira ismertté és hírhedtté vált, hogy a létezéséből adódó „problémát” egy zavaros fejű honfitársa Dutschke likvidálásával kívánta megoldani. (Az április 11-i merényletet ugyan túlélte, de a fejlövést követő „tetszhalála” a mozgalom májusi kihunyását is előre vetítette: többeket börtönbe zártak, mások betagozódtak az establishmentbe, egy kisebb csoport pedig a terrorizmus útját választotta.) 

Birkás Ákos szokatlan módon egyfajta keretes szerkezetbe, konceptuális rendbe illeszti a kiállított munkákat: a festmények és rajzok közé három ponton is beemel „idegen” elemeket, így a már említett újságcikken kívül láthatunk egy fotókópiát a fiatal Dutschkéről, a tárlat virtuális végpontján pedig egy, az internetről kinyomtatott „kis színest” is. E kiállítási tárgyként megjelenő sokszorosított/másolt, a művészet közegétől elváló termékek nemcsak kontextualizálják a műveket, azaz megidézik és a történelem egy kiemelt pontjához kötik a két „R.D.”-t, hanem kijelölik azokat a látószögeket is, melyeken keresztül e művek értelmezhetőek. (További interpretációs lehetőségeket említ maga a művész is abban a filmben, amely a kiállító terem egyik sarkába állított képernyőn fut.) 

Birkás Ákos: A barikád elzárja az utcát, de megnyitja az utat!

Egyfelől megmutatják, hogy Birkás „újrealista” festményei internetről levett, majd felnagyított és átírt/átfestett sajtófotókon alapulnak, ezért a néző gyakran érzi őket ismerősnek. S amennyiben felkutatható a minta – például Az autó tetején című finom ceruzarajz esetében –, érdemes összevetni, hogy milyen elemeket hagy veszni vagy torzít el az eredeti fényképről. Ebben az esetben például sokkal hangsúlyosabbá válik a két szereplő közötti oppozíció: Dutschke fekete bőrkabátját Dahrendorf szinte anyagtalan teste, alig jelzett fehér ruházata ellenpontozza (ördög és angyal?, test és szellem?), s mivel szinte teljesen eltűnik a tömeg, a jelenet egy időn kívül álló, általános ellentét metaforikus csíráját is magában hordozza. (Birkás finom iróniáját jelzi, hogy a diákvezér felé billenő kompozíciót a filozófus hangsúlyosan fekete zoknijával ellensúlyozza.) 

Másfelől azáltal, hogy Birkás nem a művészetre/műalkotásokra, hanem egy őt magát is érintő történelmi eseményre reflektál, a munkák a személyes önvizsgálat terepeiként is felfoghatóak. Innen kiindulva fókuszál a művész 1968 értékeinek – demokrácia, egyéni szabadságjogok, emancipáció, integráció – és elveinek – marxista eszmék, maoizmus – mai helyzetére, a nyugati társadalmakat alapvetően megváltoztató mozgalmak nyomaira. 

Birkás Ákos: Democracy, go to Hell!

A címek egy része a tüntetéseken használt jelmondatokat ismétli. A barikád elzárja az utcát, de megnyitja az utat! – olvashatjuk, a festményen pedig Dahrendorfot látjuk, amint éppen kissé szkeptikus arccal, a reluxát félrehúzva tekint az utca túloldalán álló unalmasan egyhangú ház felé. (Az önfelszabadítás, kiteljesedés, a multikulturális sokszínűség előtt megnyíló út végül is a globális kapitalizmus egyenszürke világához vezetett? Avagy a – Jürgen Habermas által méltányolt – távolbalátás kudarca?) 

A Magyarországon is felbukkant maoizmus kettősségét, az eszme és a valóság közti szakadékot figurázza ki a Minden hatalmat a képzeletnek! című festmény, melyen a marsi tájban álló vezér látható hű katonái társaságában, amint éppen a „szebb jövőt” szemlélik. A jelenet abszurditását fokozza, hogy Mao rózsaszín zakót és Kleinkék nadrágot, továbbá elegáns napszemüveget visel, mintegy ruházatával is mutatva, hogy ő az első az egyenlők között. A kiállítás harmadik festménye egy kudarc lenyomata: a diszkrimináció felszámolásával még nem oldódik meg az integráció kérdése, a politikai korrektség vezérelve pedig gyakran megakadályozza, hogy a problémákról valóban beszélni lehessen. A hatalom az utcán hever: egy luxusautó előtt tökét vakargató, kigyúrt fekete férfi áll, a kép előterében pedig egy fehér pitbull néz szembe a látogatóval. 

A képek forrása: Knoll Galéria

A békés egymás mellett élés szép álma nem győzhette le a realitást, a valódi hatalom immár a félelem a társadalom peremére, gettókba szorult emberektől, akik nyílt agresszióval küzdenek a kapitalizmus által felkínált anyagi javakért. Birkás festményeinek nyelve hűvös, visszafogott, s egy képen belül többször is ütköznek a „realistán” és az elnagyoltan megfestett vagy akár „üresen” hagyott részletek, s a vázlatszerűség és a pontosság lebegő viszonyát erősítik az elmosódó, szétolvadó árnyékok vagy az irreális visszfények is. 

Európa mára nem tud mit kezdeni a politikai vagy gazdasági menekültekkel, a szabadságra vágyó tömegekkel: az egyik rajzon úgy kuporognak a még szinte gyerek illegális bevándorlók, mint a karámba zárt állatok, s az utcákat egyre gyakrabban lepik el olyan fiatal tüntetők, akik 68 egész szellemiségét, a demokrácia alapértékeit tagadják meg (Democracy, go to Hell!). 

Lehet, hogy a kiállítás végpontjára helyezett, az internetről kinyomtatott szöveg és kép mutatja meg leginkább, hogy hová kerül nemsokára 68 öröksége. Kiállítási tárgyként porosodik majd valami falusi múzeum tárlójában, mint Rudi Dutschke csíkos pulóvere Luckenwaldéban – egy kézzel faragott pápua új-guineai evezőlapát társaságában.