A versszínházi előadásoknak – amikor a produkció nem szavalatokból összeálló pódiumest, hanem annál több, de legalább is más, hiszen színre vinni igyekszik a költeményeket, azok nem pusztán ornamens szövegek lesznek, hanem dramaturgiai dimenzióval is bírnak – legnagyobb veszélye, hogy kilép-e a vers a maga monológszerű medréből, és létesül-e párbeszéd, drámai mozgás, színpadi energia? A kiváló költő, Danyi Zoltán szövegeiből életre hívott előadás már címében is utal részint a sűrítésre, részint az illúzióra: Párlat. Légnemű esszencia. A lényeg és a lecsapódás, avagy a lényeg lecsapódása.
 Jelenetek az előadásból |
A Párlat műfaji meghatározása egyszerre sokat mond és közben semmit: színház négy személyre. Mintha a színészek instrumentumok lennének a kamarajátékban. A térben (Bodor Kata díszlete egyszerre maga a föld és a lebegés, mindezt az átlósan lefektetett szőnyegek rojtos-rejtélyes alakzata, mozgása-suhogása teremti meg) először egy személyt látunk mozogni. Nyakában lógó kispoggyásszal érkezik a színpad jobb felső sarkába a férfi (Spilák Lajos). Elkezd beszélni. Verset mond. Nem szaval. Beszéd közben a feszesre húzott óriáshúrok között mászkál. Amikor a biciklit említi, a húrok egyszer csak küllőknek tűnnek. Mondandója végén rezignáltan jön rá a beszéd hiábavalóságára, és megzenésíti azt: „mert nem is lehet elmondani talán, / csak eljátszani egy hangszeren, / vagy éppen ellenkezőleg, / csak a csend képes hírt / adni róluk, egy régi foto- / gráfia megbarnult csendje.” (Zene, zörejek, hangkulissza: szintén Spilák Lajos.)
Aztán a tér továbblétesül, a költői hang újabb csatornával bővül. A bal felső sarok növényrengetegéből Hannus Zoltán bújik elő, aki monológja közben nagy műgonddal tisztogatja oxigén-dús magányában nálánál is nagyobb virágait. A tér harmadik sarkában a szőnyeg rejteke alól elevenedik meg Homonnai Katalin. Legfőbb kelléke, sorsjele egy méretes kő lesz. Nemsokára a negyedik színész is megmozdul. Nyakó Júlia ugyanis az előadás első percétől kezdve, azaz a nézők érkezése óta jelen van, mozdulatlanul ül a jobb alsó sarokban, hogy aztán a dermedt növényszerű lény szintén szóhoz jusson.
 Spilák Lajos |
Az előadás eztán veszi fel az utazósebességet. A néző ekkor már érti, vagy legalábbis érzi a játékhelyzetet, a kvázi-dramaturgiát. A nagy kérdés, hogy összeáll-e, és ha igen, milyen mintázatokba rendeződik a szétszálazott szövegvilág. Nyakó Júlia ismétléskényszeres magyarázó beszéde közben görcsösen és rugalmasan szálaz és görget egy kötelet. A retorikus, szekvenciaszerű monológokat, melyek nem egyszer légző beszédgyakorlatok, jó ütemben váltják a dinamikus párbeszédek.
Az egyik legsikerültebbet még Rosencrantz és Guildenstern is megirigyelhetné. Hannus és Spilák párosa az emlékezés-felejtés dialektikáját járja igencsak körbe: „ – Tehát emlékezni fog mindarra, amire emlékeznie kell, és el fog felejteni mindent, amit el kell felejtenie. – Nem, mert tartania kell az ígéreteket.- De nem lehet megtartani az ígéreteket. – Akkor mit ígért, mire fog emlékezni? – Miért, mit ígért, hogy mit fog elfelejteni? – Azt, hogy elfelejti, hogy mire nem szabad emlékezni.- Nem, hanem, azt ígérte, hogy emlékezni fog arra, amit nem szabad elfelejteni, és törölni fog mindent, amire emlékezni kell. – De úgy emlékszik, hogy az ígéreteket nem lehet megtartani. – Elfelejtette, hogy mit ígért? – Nem, nem ígérte, hogy emlékezni fog. – Nem emlékszik, hogy mit ígért? – Megígérte, hogy el fogja felejteni. – Elfelejtette, hogy mire emlékszik. – Arra emlékszik, hogy el kell felejtenie. – Törölte az emlékek közül, hogy mire kellene emlékeznie?- Mert nem emlékszik, hogy mit kell elfelejtenie. – De arra csak emlékszik, hogy el kell felejtenie.”
 Hannus Zoltán (A képek forrása: Stúdió K) |
Danyi Zoltán rugalmas, reflexív versfüzére alkalmas alapanyag a színházi játékhoz. És több is annál. A vájtabb fülű hallgatónak a versek képi világáról, metaforarendszeréről, motívumhálójáról nemcsak a megkerülhetetlen Tolnai Ottó juthat eszébe, akinek líravilága a mai vajdasági irodalom topográfiai középpontja, hanem Danyi kortársa is: Virág Gábor/Aaron Blumm. A meditatív szövegbetétek kapcsán pedig talán nem túlzás arra a Hamvas Bélára gondolnunk, akivel Danyi professzionális értelmezőként is foglalkozik. Spilák Lajos világvándor filozófus, Hannus Zoltán növényei közt bíbelő szobagondolkodó, Nyakó Júlia önmaga szövedékét fejti fel újra és újra, Homonnai Katalin a kővel küzd és saját magával. Hamvassal szólva: a pácban mindenki benne van.
A hatvanegynehány perces előadásban hálók, kapcsolatok, relációk rajzolódnak ki a telített semmiből. Ezeket Fodor Gergely fényei még inkább láthatókká teszik. A rendező, Nagypál Gábor, éppen a hangsúlyeltolódásokra, a váltásokra, az egymásba tetsző árnyalatokra fókuszál. A minták varrására. Danyi verstételeinek több kijárata is lesz. A négy mentalitást, létezés-attribútumot megszemélyesítő színészek elkezdenek vegyülni egymással. Legalább is közeledni egymáshoz. Ilyenkor nemcsak a mondatokkal akarják minimalizálni a világnyi távolságot, hanem azzal is, hogy a szőnyegeket is közelebb húzzák egymáshoz. A darab mottóját, a párlat párlatát Hannus Zoltán mondja ki a vége felé: „Vissza addig, ahonnan újra lehet. / Végigpróbálni egy másik verziót.” És mintha végtelen számú verzió lenne. Nyakó Júlia például eképpen mond egy másik verziót: „Mindent / visszacsinálni. Addig, ahonnan újra lehet. Másként. / Alakítani a dolgokat, és végigpróbálni egy másik / verziót.” A ritmusjátékok, a tükrözések, a forgatások ökonomikus sorozata, és főképp az intenzív és redukált színészi jelenlét nemcsak garantálja, hanem generálja is az újabb játékhelyzeteket. Aztán ahogyan beindul az elején ez a versmozgás, úgy le is áll az organikus együttes a megfelelő pillanatban. „azután hazamenni / és megszabadulni, egy időre.” Ez a két sor a Párlat zárlata.