Számomra valóban felfedezésszámba ment ez a koncert, mert Berkes Kálmán vezénylésének lehettem ugyan tanúja az utóbbi időben, a győri zenekart viszont, bevallom, talán még Sándor János vezényletével hallottam utoljára. A felfedezés egyértelműen örömtelinek bizonyult; de hadd kezdjem a részleteknél.

Berkes Kálmán

A koncert programja egyfelől szigorúan hagyományos felépítésű volt (nyitány–versenymű–szimfónia), másfelől, azaz tartalmilag, igen sokszínű, vagy ha tetszik, heterogén – jóindulat kérdése; ez a koncert azonban sokkal inkább a jóindulatú énjét hozta ki a kritikusból. A hangverseny mindenesetre Szokolay Sándor op. 185-ös Nyitány-fantáziájával vette kezdetét, Beethoven Hármasversenyével folytatódott, és Borogyin 2., h-moll szimfóniája alkotta a második félidőt.

Köztiszteletben álló zeneköltőnk kompozíciója választott lakóhelyének, Sopron városának évfordulós felkérésére íródott csaknem két esztendeje; tehát ugyanúgy „ünnepi nyitány”, mint Dohnányi Ernő emlékezetes opusza 86 évvel korábbról. A fantázia ebből az ünnepi karakerből kiindulva idéz fel mitikus hangokat, legendát, sőt a császári udvar kodályi bevonulására hajazó, mesebeli hangulatot, s halad a helyenként harangzúgásos, pentatonos, bizakodó befejezés felé.

Ezt a feladatot derekasan teljesítve, zenekar és dirigens egy nagy mester, annak is egy közepes jelentőségű kompozíciója felé fordult. A Hármasverseny szólistájaként Lendvay József (hegedű), Várdai István (gordonka) és Zsoldos Bálint (zongora) csatlakozott a zenekarhoz. A fiatalos lendületű előadás garanciája az volt, hogy a három szólista átlagéletkora mintegy 32 év volt (egy évvel tovább javított volna az átlagon, ha Lendvay helyén a még néhány nappal korábban hirdetett Baráti Kristóf szerepel). Lehet, hogy valakit zavart – a mi szívünket felüdítette az a körülmény, hogy a három szólistán összevéve egy frakkot, egy szmokingot, és egy öltönyt számolhattunk meg, mindösszesen egy nyakkendővel ékesítve.

Várdai István

Már sokkal lényegesebb volt a három fiatalember ragyogó, ha nem is teljesen egyenértékű játéka. Akitől a kiemelkedő teljesítményt papírforma szerint elsősorban várhattuk, az Várdai István volt, s az ő teljesítménye – gyönyörű, érzéki, mégis karcsú hang, maximális koncentráció, makulátlan tisztaságú zenei eszközök, ragyogó virtuozitás – mindenben meg is felelt a várakozásoknak. Ám Zsoldos Bálint zongorázása, pontosabban zenei megnyilatkozása semmivel sem maradt el a gordonkás partneréé mögött: bársonyos szépségű zongorahangja mögött állandóan ugrásra kész, semmiféle szépelgésre nem hajlamos zenei jelenlét rejlik. Kérlelhetetlen fegyelme és ízlése mégsem gátolta azonban abban, hogy játéka érzékeny, sőt érzéki legyen, hogy dalolni tudjon a lassú tételben, és hogy zenélését belső tűz éltesse. Lendvay József briliáns módon és egy-két egészen apró intonációs megingástól eltekintve bámulatos professzionalitással játszott; ő azonban időnként már nem idegenkedett némi külsődlegesebb „rásegítéstől”, s biztos technikája tudatában, egy-egy kevésbé érzékeny gondossággal előkészített „húrok közé csapástól”. A versenyműben figyelmünk jelentős részét magára vonta a kiváló szólistateljesítmények nyomon követése, s ha helyenként, elsősorban a szélső tételekben el-ellankadtunk, az nem az előadók, így nem a homogén és meggyőző zenekari hangzást produkáló, remek fafúvósokkal rendelkező és differenciáltan játszó zenekar vagy a remekül irányító karmester hibája volt, hanem a darab viszonylagos erőtlenségéé.

Borogyin remek szimfóniája azután lehetővé tette Berkes és a zenekar számára, hogy főszereplővé lépjen elő. A nyitótételben mindjárt a rézfúvósoknak nyílott bőséges alkalom arra, hogy megmutassák: semmiképp sem maradnak el a továbbra is kiváló fafúvósok mögött; de itt és az egész darab során az is evidenssé vált, hogy a zenekari hangzás alapját képező vonóskar is homogén, meleg és erőteljes módon képes megszólalni, ha kell, csiszoltan és gömbölyűen, ha kell, robbanékonyan és rendkívül ritmikusan, mint azt elsősorban a Scherzóban bebizonyította. Emlékezetes volt a nyitótétel mesterien felépített tetőpontja, a Scherzo szinkópált száguldása és a tételt kicsendítő fúvósakkord hasító tisztasága. Szép volt az Andante sóvárgó kürtszólója, sóhajos, majd kitörésig fokozódó szomorúsága; s még a finale kissé túlrezezett, szovjet filmzenét előlegező népi apoteózisát is szépségesen formált lenyugvás fékezte meg a győri zenekarnak és annak a Berkes Kálmánnak köszönhetően, aki az emblematikusan romantikus alkotás előadásának magabiztos mértéktartását, fegyelmét és kiegyensúlyozottságát garantálta.