A címnek, meg ennek a vadonatúj, kisebb szenzációszámba menő interpretációnak a magyarázatával még egy kicsit el kell bíbelődjünk. Ez egy Különböző Porgy és másfajta Bess, tehát nem operaelőadáson jártunk a MűPa nagytermében, hanem jazzkoncerten, amelynek repertoárját a híres operának az anyagából válogatták össze. A projekt szellemi atyja David Linx, aki saját együttesével már járt ebben a teremben: a MOL Jazzfesztivál nyitókoncertjén lépett fel másfél éve. (Akkor enyhe csalódást keltett, bár inkább csak azoknak, akik tudták, hogy Európa egyik legjobb férfi jazzénekese debütál nálunk).
Maria João és David Linx |
A két szólista és a tizenhét tagú masszív big band szinte teljes mértékben újrateremtik a zenét, nem különösebben ügyelve arra, hogy a híres vagy az alig ismert dalok felismerhető feldolgozását adják. Sokkal inkább megfeleltek a Brussels Jazz Orchestra hírnevének. Európa elismerten egyik legjobb zenekarát tisztelhetjük bennük, akik ugyan a kortárs jazz felé nyitottak, de a legigényesebb modern mainstream stílusban készítették sikeres felvételeik nagy részét.
Többször is úgy tűnt, hogy a jazz big band műfaja megreked a stílusfejlődésnek egy adott szintjén, olyan őrületesen nagy hagyomány puttonyával kellett egyenes háttal előrefelé lépdeljen. De az ilyen szintű zenekaroknak ez azért sikerült, méghozzá anélkül, hogy a teljes összhangzattani örökségtől megszabadultak volna. Számomra a hetvenes évek óta sokszor fulladtak érdektelenségbe olyan big band-előadások, amelyek a szabad zenélés, a kortárs megszólalás igényét a zenekari összhang(zás) teljes lebontása árán érvényesítették. A tuttikban a BJO – vagy például a még inkább koncept-zenekarként működött másik híres európai csapat, a Vienna Art Orchestra is – meg tudta mutatni, hogy mitől lesz ma egy jazz nagyzenekar adekvát.
Ilyen szempontból ez a Porgy-koncert maradéktalan élvezet volt. A nemzetközi társaság, akik közül a legtöbben aktív tagjai a zenekarnak, vagyis a tizenhárom különböző arranzsőr, meglepően egységes zenei szövetet hozott létre, nehezen lehetne egyik vagy másik hangszerelést kiemelni. Ugyanez mondható el a szólistákról, különösen a fúvósok mutattak szép, hosszú szólóikban általánosan magas színvonalat.
A Porgy and Bess, Miles Davis és Gil Evans második közös nagyzenekari, csak instrumentális lemeze (1958) óta a big band műfaj egyik sarokköve, felülmúlhatatlan csúcsa. Nyilvánvaló az evansi inspiráció az európai hangszerelők munkájában, de még ennek a mércének is pompásan megfeleltek.
Linx, aki már készített lemezt a zenekarral, kikezdhetetlen színvonalon és biztonsággal dolgozott együtt velük is, meg énekes partnerével is. A portugál Maria João Linxhez igen, a zenekarhoz viszont nem mindig tudott ilyen olajozottan kapcsolódni. Miközben Linx par excellence jazzénekes, João „sokműfajú”, ösztönösebb előadó, akinek kevésbé vannak vérében a standard nóták és a jazz harmóniai meg dallamfordulatai. Ugyanakkor João nagy sikert aratott például a free stílusú jazz-zongorista Aki Takase oldalán is, hiszen fantasztikusan improvizál.
A Brussels Jazz Orchestra |
Először is technikai problémát sejtek kettejük néhol zavaró különbözősége mögött. João belépései közül nagyon sok elkésett – a földszint bal hátsó részéről hallgatva, nézve nem tudhattam biztosan, hogy tényleg lekéste-e a taktust, vagy csak nem éledt fel időben mikrofonja, amit a mögötte elhelyezett ritmusszekció miatt kellett feltehetően minden szünetben elnémítani. Ez annál is fájóbb, mert a produkció hangmestere éppen a magyar származású Gyuri Spies volt, aki a szünet előtti Bess you are my woman now pompás hangszerelését készítette. Néha intett csak be Frank Vaganée szaxofonos, a zenekar művészeti vezetője, de csak a pultból, nem volt karmester a koncerten.
Így vagy úgy, a lényeg az, hogy João és Linx különbözősége korábbi lemezeiken, duettjeikben, sőt még harmadik énekessel közös munkájukban is a kontraszt örömét és változatosságát nyújtották. De egy opera szerelmespár címszereplőiként túlságosan széttartóan fogták fel szerepüket és a jazz-interpretáció mikéntjét, még ha ez „csak” egy koncert volt is, amelynek az operához áttételesen van köze.
Más oldalról megközelítve viszont rengeteg köze van. Már az 1935-ös bemutató után született kritikák is szóvá tették, hogy bizonyos sztereotípiáktól nem mentesen ábrázolja fekete hőseit George Gershwin zenéje (amit pl. Duke Ellington negroizmusnak titulált), különösen pedig a Samuel Small-regény alapján készült DuBose Heyward-librettó, legkevésbé viszont Ira Gerhswin dalszövegei. Több egész fordulatot megtett azóta a világ a körül, hogy az afrikai származású, kikötői szegénynegyedben élő proletárokról és bűnözőkről hogyan lehet és kell politikailag korrekten és művészileg érvényesen beszélni. Mivel David Linx ötlete alapján dolgozták fel ezt a művet, akire James Baldwin (afro-amerikai író, 1924–1987) faji-társadalmi szemlélete volt döntő hatással, első lemezét is Baldwin szövegeire alapozta, arra lehetett számítani, hogy az egzotikumot a divatjamúlt „néger”-ábrázolásban valami más váltja fel. Erre a produkció címe is okot szolgáltatott. Persze ilyesmire egy jazzkoncert csak szűk utalást enged, de ezt ki is használták: a két énekes ritmuskísérettel két improvizált duettet is előadott, amely zeneileg a nyugat-afrikai folkzene stílusában maradt (vö. csak tiszta forrásból). Egyébként enyhe hiányérzetem másik forrása az, hogy kevés volt a meghangszerelt duett, általában csak szólók váltakoztak, bár csodás improvizációkkal fűszerezve.
Mindenesetre a Nemzeti Hangversenyteremhez méltó produkciót, ráadásul elsők között élvezhetett a magyar közönség, hiszen csak hetekkel voltunk a januári ősbemutató után, no és a lemez megjelenése előtt. Minden bizonnyal kiküszöbölhetőek lesznek a koncert esetlegességei a felvételen, amit alig várok, mert az aprólékos hangszerelői munka szépségeit az fogja majd teljes mélységben feltárni.