Dan Lungu: Hogyan felejtsünk el egy nőt
2011.02.24.

Ha nem ismernénk az írót (megbocsájtható, de pótolandó hiányosság), vagy a regényt a magyar olvasóközönség számára is elérhetővé tevő kiadót (kevésbé megbocsájtható, és mindenképp pótolandó hiányosság), könnyen zsákutcába vihet minket a cím. BENCSIK ORSOLYA ÍRÁSA.

A Hogyan felejtsünk el egy nőt címet ugyanis közhelyesnek, bután okoskodónak érezhetjük, mely rögtön az olyan életvezetési és válságkezelési tanácsokat magába foglaló párkapcsolati ál-sikerkönyvek közé degradálja – tévesen – a művet, melyeket mint a harmonikus élet illetve együttlét pszicho-receptjeit lépten-nyomon hirdetnek, és melyekbe éppen ezért akarva-akaratlanul folyamatosan belefutunk.


Dan Lungu legújabb (és magyarul másodikként, Lakatos Mihály fordításában megjelent) regényének borítóján azonban mind a szerencsésen kiválasztott idézet, mind a fülszöveg pillanatok alatt lerombolja és átírja a cím által sugalltakat: nem viszi be a gyanútlan olvasni vágyót a sikerkalauzok málnásába, majd hagyja ott, hanem hétköznapi, mégis az olvasót folyamatos izgalomban tartó történetet kínál, mely elsődlegesen a regény szerkesztésmódjának, a két narrátori hangon (a láttatás, a tekintet és a belehelyezkedés különböző fokai mentén) kibontakozó cselekményszálnak köszönhető. A főhős, a szerelmi csalódástól szenvedő újságíró Andi életének akár még akcidenciálisnak is mondható eseményeit éppen ez az időben folyamatos eltolódásban, késleltetésben levő történetmesélés, illetve a már említett kétféle narrátori pozíció és az ezekhez kapcsolódó tudáskülönbség, a szubjektivitás és objektivitás (a benne- és kívül levőség) különböző fokain megélt és elmondott, végül egymásba csúszó, kompakt történéshálót képező eseménysor teszi izgalmassá, érdekessé, vagy épp – óvatosan kimondva – posztmodernné. Szabadkozásunkban Flaviusnak, a regény egyik hősének, az ösztöndíjakból élő filozófusnak egyik mondata és annak rögtön referenciális olvasata a ludas: „A szükség vitt rá, kedves Andi, hogy posztmodernné legyek. Istenem, lehet, hogy nem túl erkölcsös, de legalább tisztességgel beismerem.”  (310.o.)

Miközben Andi nője eltűnésén évődik, az olvasó az újságírás, a korrupció és a szektások világába is betekintést nyer, és a profán szenvedéstörténetben szemtanúja lesz az énhez és a környezethez való viszony különböző módozatainak. (Ez utóbbi a kétféle narrátori pozícióban fejeződik ki, mely azonban csak a regény végén válik világossá.) A két elbeszélő, az egyes szám első személyű Andi és a mindentudónak tűnő, a főhős életét mintha kívülről figyelő narrátor (melynél Andi mint egyes szám harmadik személyű hős jelenik meg) fejezetenkét váltja egymást. Kivételt csak négy fejezet képez, amikor is a szenvtelennek tűnő, az Andival kapcsolatos eseményeken kívül helyezkedő, mégis azokba jól belelátó elbeszélő helyett a történetvilág két, a főhőshöz szorosan kapcsolódó szereplője mesél életének fontos állomásairól: a huszonegyedikben és huszonharmadikban a hirtelen eltűnt Marga, a férfi szerelme, a huszonnyolcadikban és a harmincadikban Set, a presbiter, aki Andi Marga utáni életében bukkan fel és válik szektás társaival, de inkább a hittel kapcsolatos meglátásaival, életvezetési tanácsaival meghatározó karakterré. A két cselekményszál – mint a regény végén hiánytalan értelmet nyert végtelenben találkozó párhuzamosok – folyamatos, időben következetesen vezetett elcsúszásának köszönhetően bizonyos szereplők, történések és mondatok csak később, meghatározott pontokon (szöveghelyeken) nyernek értelmet, amikor a két cselekmény-párhuzamos egyikén elhelyezhetővé válik a másik az előrehozás vagy a késleltetés posztmodern írói eljárásának engedelmeskedni tűnő (valójában az idő függvényében mozgó, attól determinált) információ.

Mégis minden jelentéskapás és komplex történetháló ellenére is van valami nyugtalanító a regényben, melynek köszönhetően az olvasó, ha nem elég figyelmes, már nem a cím okozta málnásba, hanem a történet önmaga által megalkotott hálójába keveredhet. Ennek okozói pedig az Andi történetén kívülhelyezkedő, mégis túlságosan jól informált narrátor és a könyv utolsó előtti illetve utolsó fejezetének legutolsó bekezdései. A nyugtalanság azért annyira jelentős, mert ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy valójában mi magunk, olvasók is ugyanazt tesszük, mint a szenvedő főhős: a valósággal szemben racionalizálásokba és álmodozásokba (kontúrtalan, homályos és langyos területekre) menekülünk, akkor az olvasás folyamán megképzett, a párhuzamos cselekményszálak problémamentes egymásba fűzése (hiszen a második fejezet, noha más hangon, de ott kezdődik, ahol a harminckilencedik véget ér) mellett is zárójelezzük azt a fennálló és zavart keltő távolságot, hártyát, mely mint a „vízhatlan jojobaréteg” (287.o.) mindig is megvolt a férfi és a nő, Andi és Marga között. Noha Set, a presbiter és a szektások alakjával a zavar, akárcsak Marga hiánykeltő személye, teljesen nem szüntethető meg, s noha a harminckilencedik fejezet sem érintkezhet ténylegesen a másodikkal (már csak azért sem, mert az egyik a könyvtest 347. oldalán ér véget, a másik pedig a 11. oldalán kezdődik), a hit és remény kérdésén túl az én és az énről harmadik személyben való beszéd problémájának feloldásával a már említett két utolsó bekezdés a kontúrtalan területek éles, utólagos értelmetadó rendezőjévé válik. A történéseken kívülhelyezkedő narrátorról ugyanis kiderül: talán ő sem más, mint Andi, csak a túllépés érdekében önmagát külsővé tevő, a magánytól szenvedő, önző Ént kollektívra cserélő és a szektások közösségébe eljáró, kisbetűs én.

A Hogyan felejtsünk el egy nőt nem tanít meg ténylegesen arra, miként lehet bizonyos eljárásokat követve kilábalni a szerelmi csalódásból, mégha annak folyamatait, a hiány megfogalmazását, a racionalizálásokat, a szeretett személy emlékének eltiprására irányuló kísérleteit, nevetségessé tételét meg is mutatja. Az újságírásról, a korrupcióról illetve a szektásokról, akárcsak a hit és ehhez kapcsolódóan a remény filozófiai kérdéseiről sem mond semmi újat, mégis fölöttébb izgalmas regény, mely olvasóját a cselekmény-párhuzamosok egymással nyugtalanságot keltő találkozásához vezeti. Ahhoz a találkozáshoz, ahol az én végül a további szenvedés elkerülése végett korábbi nézetein megszorításokat vagy épp újításokat tesz, elfogadja a még korábban kinevetett formákat és elveket (Andi esetében a szektásokat, az olvasó esetében pedig  az utólag hibátlan értelmet nyert történet-egészt), végül feloldódik a kollektívban.

Vö. Kommunizmus-nosztalgia és új-keresztény szekták / Jánossy Lajos interjúja a szerzővel 
Vass Norbert: Hogyan válljunk bölénnyé? 

Cím:  Hogyan felejtsünk el egy nőt,  Szerző:  Dan Lungu,  Kiadó:  Magvető,  Kiadás éve:  2010,  Terjedelem:  352 oldal,  Ár:  3490 Ft,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott