Eugène Ionesco: Makbett / Budaörsi Játékszín
2011.05.10.

Százezer szűz a herceg kéjére, százharmincezer tojás a lakoma óriásrántottájához, tízmillió halott csak úgy. A sokszor elősorolt, félelmetesen növekvő számok fontos szerepet kapnak a(z örök) történelmi mélypont jelzésére. Nőttön nő a fogyatkozás. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

A bemutató utáni első estén kicsúszott az egyik színész száján a bankett szó. Bizonyára nem az előző éjszakai premierbankett hatására, hanem a Shakespeare-nél Banquo és Macbeth, a Ionesco-féle 1972-es parafrázisban Banco és Macbett (Bognár Róbert szárazan nagyvonalú fordításának magyar címe szerint: Makbett) nevek a tudatalatti által ösztönzött összecsúszásaként. A baki magát a névvétőt is apró fintorra (és gyors javításra: Banco) késztette, ám igazából nem hiba volt, hanem a darab feketén szőtt lelkének felhussanása. Gunyoros, parodisztikus kevertség, mely a Salamon Suba László rendezte, alaposan nekigyürkőző előadáson nem mindig tudott úrrá lenni.

Az abszurd dráma egyik nagymestere drámaírói zenitjén túl, de bő két évtizeddel halála előtt írta nem a leginvenciózusabb művei közé tartozó tragikomédiáját. A Makbett – keletkezése konkrét idejéből és utalásaiból kiforogva – mára begördült a jellegzetes abszurd modellek kiállítócsarnokába. Glamiss és Candor egymással szövetségben levágná az előbb dicsőített, majd kevéske átmenet után buzgón abcúgolt Duncan herceget, a skót uralkodót. A pipogya, ám gonosz és kéjenc kis mihasznának tűnő Duncan (azaz két hadvezére, Makbett és Banco) vágja le a lázadókat, és áll szörnyű bosszút. Hamarosan Makbett és Banco érzi úgy: elérkezett az idő a szeretett Duncan legyilkolására. Le is gyilkolják. A következő lépésben egymással találják magukat szemben. És így tovább. Már ameddig.

A Shakespeare Macbethjéből ismert precíziós gépezet úgy működik az átiratban, mint egy műanyag karóra. Ez a leegyszerűsítés: a történelem-felfogás, a hatalom-analízis és a lélekvizsgálat tartalmas igénytelensége a felbolydító benne. Ugyanakkor Ionesco nem csupán orozott Shakespeare-től. Hozzá is tett. A három helyett két boszorkány képes felölteni Lady Duncan és komornája alakját. Ezzel a fenséges udvar valamennyi manipulációja, cselszövése közvetlen összeköttetésbe kerül az útszéli, mákonyos démonisággal. Valóságfölötti módon lép be a nyers valóságba az állandó, visszafordíthatatlan romlás (pedig a vészbanyák nem is csinálnak semmi rosszat, csupán heherészve-csemcsegve mondják-jósolják a magukét). Az eredetiben is krimi izgalmú kifejlet (Macbethet csak az ölheti meg, akit nem anya szült, és csak akkor, ha Birnam erdeje Dunsinane hegyére hág) Ionescónál egyszerre mitologizálódik és profanizálódik, olyan új felkentet – Macolt – hozva, aki önszántából ordibálja ki: rosszabb minden korábbinál is.

Jelenetkép
Jelenetkép
Salamon Suba László a társulat törzstagjaiból (pontosabban törzs-vendégeiből) különösen a mellékszerepekbe toborzott az abszurd játszására alkalmas művészeket. Arcokat. A bádog-fizimiskájú Borbély Sándor, a tehetetlenkedő alázatosság ábrázolására termett Horányi László, az alternatív színházi játszásirányok cserzette Stubnya Béla és a gyújtófej nélkül robbanékony Illés Dániel a színtelenségig önkorlátozó formában szállítják a jel értékű, váltogatott karaktereket. Fodor Violától igen alkalmas teret – porondot – kaptak, mely égőfüzérével, fényágyúival akceptálja a világításra kényes szerző instrukcióit. Az ajtókkal, kapuval áttört várfal előtti művelődésiház-raktár (szőnyeg, asztal, székek halomban) saját lelemény (valamelyest a Budaörsi Játékszínt befogadó komplex intézmény jellegének és bellemének is adhat egy barátságos fricskát). A boszorkányok gördülő öreg szekrénye – polgárias-vidékies „hajlék” – egyértelműen lokális ötlet-copyright. A rendező otthonosan, biztonságosan dolgozik e közegben, bár néha szöszmötölnie kell vele: az átrendezések nehézkesebbek, csomagolgatósabbak a kelleténél. Csengery Dániel kitűnő zenéje hangvarázzsal ad értelmet azon redukcióknak, melyekkel Ionesco bűvészkedik.

A felütés remekül sikerült: Borbély és Horányi clownos-komoly térdig-talpig piros kockás skótban adja meg összeesküvőileg az alaphangot, tak–tak–tik–tak (jelmez: Opra Szabó Zsófia), az egyetlen katonára koreografált indító csatajelenetben pedig Stubnya Béla besettenkedő, a hadfi(ak)nak frissítő limonádét olcsón kínáló Üdítőital-árusa olyan, akár egy Brechttől idehuppant fél Kurázsi papa. Más drámaformák felé is nyújtogatja csápjait a darab.

Fotók: Puskel Zsolt (A képek forrása: PORT.hu)
Középen: Magyar Attila. Fotó: Puskel Zsolt - PORT.hu
A körítés mindvégig jó, viszont a nagyjelenetek nem mindig megfelelően mélyek. Pikali Gerda (Lady Duncan/Lady Makbett) könnyen felforrósodó fejedelmi erotikája és Timkó Eszter (A Lady komornája) kollaboráns figyelme a boszorkányokból keveset tudott előhívni. Elvesznek a rongyos szürke köpenyek, a műorr, műmell alatt. Magyar Attila dicséretes önkorlátozással hetvenkedik és töketlenkedik Duncanként (a minőségi bohócéria nevettető válfaját ő lopja a humorral szűkmarkúan bánó színrevitelbe), ám mire lemészárolják, maga is beleernyedt a szerepbe. Tóth Sándor (Banco) és Szakács Tibor (Makbett) nem ok nélkül bízik az ikerítő maszkban, öltözékben, az összerímelő tirádákban, hiszen rajtuk mint duón sok múlik, de Tóth az egyént nem súlyozza. Szakácsnak akkor jön meg a lendülete, amikor a vége felé átüti magát az abszurd hártyáján és már-már realistán telibe játssza Lady Duncan új férjét, aki sem a nászi ágyban, sem a trónon nem melegedhet meg.

Egyenetlenségei ellenére örömteli a premier létrejötte. Törleszt valamicskét dráma- és színházkultúránk adósságaiból, és Salamon Suba László színházvezetői programjának illusztrisabb, de a szélesebb közönség számára sem idegen vonulatát gyarapítja. Szervesen illeszkednek a műbe az óvatos változtatások, egyszerű voltában címerszerű a híres jelképfigura, a Lepkevadász átlibbentése a színen (a hálós pillangókergető egyértelműen meg nem fejthető szimbolikával kapdos áhított zsákmánya után). Ionesco szelleme azonban oly alakban nincs jelen, ahogy a szövegbe, Macolnak az örökletes, „megdönthetetlen” hatalomról dörgő önértékelőjébe becsempészte az idősödő írókópé iróniája: „Visszaveszem a Banco nevet, és új dinasztiát alapítok, amely uralkodni fog évszázadokon át. A Banco-dinasztia. Én vagyok II. Banco. Íme, az utánam következő uralkodók: III. Banco… , IV. Banco, V. Banco, VI. Banco (a teli szájjal nevető szerző portréja)”.
Szerző:  Eugene Ionesco,  Cím:  Makbett,  Fordító:  Bognár Róbert,  Rendező:  Salamon Suba László,  Díszlet:  Fodor Viola,  Jelmez:  Opra Szabó Zsófia,  Dramaturg:  Németh Virág,  Szereplők:  Magyar Attila,  Pikali Gerda,  Szakács Tibor,  Tóth Sándor,  Timkó Eszter,  Borbély Sándor,  Horányi László,  Illés Dániel,  Stubnya Béla,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott