Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

POÉTÁK ÉS FANTASZTÁK

A Budapesti Fesztiválzenekar francia estje / MűPa
2011. febr. 21.
Rendkívül ígéretesen indult, bár azután kissé lendületét vesztette a Fesztiválzenekar február 10-i hangversenye, amelyet XIX. századi francia programmal adott Pinchas Steinberg vezényletével és Jelena Zsidkova közreműködésével. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Pinchas Steinberg
Pinchas Steinberg

A program első ránézésre azt ígérte, hogy Berlioz Fantasztikus szimfóniája lesz a „főfogás”, amelyhez hors-d’œuvre-ként szolgál majd a hangverseny első felében játszott két későromantikus hangpoéma, nevezetesen Franck ritkán játszott szimfonikus költeménye, a Le chasseur maudit, magyarán Az elátkozott vadász, illetve Chausson még annál is kevésbé ismert Poème d’amour et de la mer, azaz A szerelem és a tenger költeménye című zenekari dalciklusa. Végeredményben azonban éppen a legrövidebb darab, a nyitó Franck-kompozíció ragadott meg leginkább mind a mű, mind pedig az előadás frisseségével, szuggesztivitásával. A sajátos zenekari dalciklus – második, középső tétele tisztán hangszeres kompozíció – Chausson személyiségének minden rokonszenvessége ellenére (kerékpárbalesetben vesztette életét!) sem győzött meg arról, hogy érdemes volt leporolni, s az énekszólista, Jelena Zsidkova sem gyakorolt ellenállhatatlan hatást a hallgatóságra. Így hathatott azután a Fantasztikus szimfónia előadása ismét emelkedésként; bár ez így kissé igazságtalanul hangzik, hiszen igazán magas színvonalú, vállalható produkcióról volt szó, ahol a zenekaron igazán semmi nem múlott. Valahogyan mégis hosszú volt kissé ez az előadás, az egyébként hallatlanul precíz és a formálást erőteljesen kézben tartó Pinchas Steinberg interpretációjában éppen a fantasztikum izzása és a művet összetartó ereje nem volt jelen a kellő mértékben.

De kezdjük az elején. Franck 1882-ben komponált, és első, későn jött kirobbanó zeneszerzői sikerét meghozó szimfonikus költeménye Bürger hátborzongató és tipikusan német balladáját önti hangokba. (Franck minden őse németországi vagy belgiumi német volt). Tisztán zenei szempontból azonban a darab kivételesen briliáns és fantáziadús, bővelkedik merész és újszerű színekben és hangszerelési effektusokban, Muszorgszkijtól Ravelig számos bátran kísérletező kortárs és örökös nevét eszünkbe idézve. A zenekar ragyogóan és fegyelmezetten játszotta a darabot, a karmester pedig legjobb oldaláról mutatkozott meg, ökonomikus mozgású, de határozott, differenciáltan és céltudatosan vezénylő dirigensként.

Jelena Zsidkova
Jelena Zsidkova

Chausson ugyancsak 1882-ben kezdte komponálni dalciklusát, az azonban még első formájában is csupán 1890-re készült el, a végleges változat pedig további három évig váratott magára. Talán ez az egyik oka annak, hogy a mű kevéssé változatosnak, ellenben vontatottnak hat – a másik ok biztosan a szövegnek, Maurice Bouchor költeményeinek helybenjáró jellege és közhelyessége. Az énekszólam deklamáló jellege és a zenekar expresszivitása távolabbról tekintve egyértelműen wagneri benyomást tesz a hallgatóra; az ördög azonban köztudottan a részletekben rejlik, és ezek a részletek egyszerűen nem elég erősek, érdekesek. Emellett Jelena Zsidkova semmiképp sem az az alkat, aki a nüanszok precíz és differenciált megszólaltatásával tárja fel a kompozíciónak a részletek finomságában rejlő erényeit: hangja mesterséges rezonanciával létrehozott, kevésbé magvas és rajzos, inkább öblögetős és sötétített, zörejes énekhang, a finom árnyalatokat meglehetősen maga alá temető, lassú és intenzív vibratóval.

A Fantasztikus szimfónia, mint már utaltam rá, alapvető, sőt imponáló korrektsége ellenére nem jelentett sodró erejű élményt. A tételek impresszivitása meglehetősen egyenetlennek bizonyult: elsősorban az I. tétel (Álmok – szenvedélyek), illetve a III. (Jelenet a mezőkön) tetszett vontatottnak a hallgató szempontjából; ha már mező és vihar, akkor miért nem inkább a Hatodik? – gondoltuk szentségtörően, jóllehet az angolkürtön és az oboán igazán semmi nem múlott. Tetszett viszont a II. tételben a nagy valcer hajlékony agogikája, a megformálás tisztasága; a Menetelés a vérpadra tablóját pedig már a fúvósok szuggesztív és őserejű játéka emlékezetessé tette. A mű tetőpontjának végül a zárótétel, a Boszorkányszombat bizonyult szellemességével, robbanékonyságával és a fugato sűrű és izgalmas interpretációjával. Így ért véget a hangverseny – a remek kezdés visszahódított színvonalán.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek