A gyakorlott színházba járó eleve óvatos, ha olyan kísérleti előadással találkozik, amely klasszikus dráma nyomán vagy apropóján született. Felkészülhet ugyanis arra, hogy a hivatkozott irodalmi alapanyagot sem számon kérni nem érdemes, sem kényszeredetten belelátni nem szabad majd a darabba. Mindaddig ez jól is van így (?), amíg az előadás – akár áthallásokkal, akár anélkül – fel tudja építeni önmagát és hitelesen képes megszólalni. De mi van akkor, ha a sorvezetőként hírbe hozott klasszikus – néhány támpontot kivéve – jószerével mellékes, viszont új darab sem íródik helyette, csak a technika csillogtatja színesen korántsem tökéletes tudását. (Ami nyugodt szívvel elnézhető, mivel az előadás munkabemutató.)

A Harmadik Hang Háza és a kolozsvári BBTE Színház és Televízió Karának együttműködéséből Bársony Júlia és Albu István rendezésében bemutatott Távlatok (Peer Gynt nyomában) új vívmánnyal kísérletezik, amikor a filmművészetben egyre elterjedtebb, ám a színház világában még igencsak ritkán alkalmazott 3D-s technikának rendeli alá sajátságos Peer-adaptációját. A film nyitányként olvadó jégtömböt mutat, utalva a zordon északra, majd jön az enyhülés, „kitavaszodik”, eső hull nagy cseppekben (filmen és élőben is), a fekete függönyökkel bélelt kis színpadon bokáig érő vízzel telt medence áll, ide érkezik függeszkedve Peer a magasból, női kezek hántják ki a bábszerű (nylon)burokból: Peer megszületett, Peer indulni kész. Immár hazudhat, utazhat, szerethet – ám hősünk felforgató nagy kalandok helyett valódi szerepeket, konfliktusokat, érzelmeket nélkülöző (alibi)történés-sorozaton keresztül sodródik el a most még lezáratlannak tűnő végig, ahol – Ibsen szerint – a Gomböntő vár rá, hogy újraolvassza – itt viszont csupán egy „work in progress” felirat. 

Jelenetek az előadásból

Nincs abban semmi meglepő, hogy Bársony Júlia a vizualitás, a képi világ felől, hangulatelemek, atmoszférateremtő varázslatok révén próbál egy irodalmi mű nyomába szegődni, hiszen színpadi munkái mindig is ettől voltak speciálisak. A Távlatok „hagyományos”, egynézőpontú színház, azonban kifinomultabb dramaturgiát kíván, mint a Bársony által különösen kedvelt installációs műfaj vagy sétálós színház, amely lazább kapcsolódási pontok mentén is bátran megél, hiszen a közönség nézőpontját folyamatosan változtatva saját maga rakja össze mozaikokból az előadást. 

A 3D-nek kijáró megkülönböztetett figyelem itt sokadrangúvá tesz maga mellett minden mást: a szerepeket, mozgást, szöveget. Mintha túlságosan nagy és megoldhatatlan feladat elé állította volna az alkotókat, hogy a térben emberek mozognak, helyenként táncolnak, esetenként még beszélnek is (miközben a film pereg), és ezeknek kapcsolódniuk kellene mind egymáshoz, mind Ibsenhez, mind a vetítéshez. Ha a film olykor költői módon teret is nyit a képzeletnek, a kis dobozszínpadnyi térbe zárt, de nagyon is kortársi megfogalmazásra törekvő, éppen ezért imitt-amott görcsössé és modorossá váló színpadi játék inkább blokkolja a fantáziát. Mi több, nem egyszer vitára ingerlőn absztrahál és tömörít: nem a prüdéria mondatja velem, de talán túlságosan is egyoldalú summázata például Peer női nem iránt tanúsított csillapíthatatlan vonzódásának, amikor a Peert játszó színész a zavarbaejtően célirányos „akarsz-e dugni?” kérdéssel rohamozza meg a bőrszínű kezeslábasban, testükön vetített aktfotókkal feszítő női kart (tán Ingridet, a zöldruhás lányt és Anitrát, a beteljesületlen szerelem megtestesítőit kell hármójukban tisztelnünk?). 

 

Fotó: Martincsák István – PORT.hu

De a rendezők nem csak szerepösszevonnak, hanem lekettőznek is: Peert egy színész és egy táncos játssza (a többi szereplő nincs nevesítve), bár a dolognak nincs igazán jelentősége, hiszen azt a kevés szöveget és azt az egyszerű mozgást, amely a „főszereplők” reszortja, bárki eljátszhatná. A szöveg kevés, úgyszólván minimális: néhány apró részlet Ibsentől, kicsit több az alkotóktól mai stílusban és szóhasználattal. A megszólalások ritkák, de annál bántóbbak, mintha a szereplők (többségében) nem is színművészeti főiskolások, hanem kezdő amatőr színjátszók lennének. A mozgásnak (koreográfus: Kántor Kata), a képeknek, a vizualitás és az emberi test közös játékának, kölcsönhatásának együtt kellene gondolatokat és költészetet ébresztenie ott, ahol a szó „fennakad”, vagy értéktelen. Feltéve, hogyha nem önképzőköri megoldásokra, üres formalizmusra találnának rá folyton az alkotók. Számomra ugyanis ennek hat az árnyjáték fantáziátlan használata, a nyolcvanas éveket idéző mozgásszínházi utánérzések, a merev csoportos beállítások – a sok „semmit tevés”.  

S akkor még nem is beszéltünk arról, hogy az emberben végig ott motoszkál a kisördög, hogy jó és szép és buli a 3D, de minek is: hiszen a színház eleve 3D-s, van hosszúsága, szélessége és magassága, és mi ott ülünk benne, karnyújtásnyira a történettől. De ha még ez sem lenne elég, szkeptikus azért vagyok, mert a 3D-s vetítéssel összekapcsolt hagyományos színház, mivel végig rajtunk van a „térbe látó” szemüveg, eredendően megfosztja a nézőt a színpadon zajló események természetes téri élményétől. Persze ezen is lehetne segíteni, ha kéz-, fény- vagy hangjelzésre le-föl vetetnék a közönséggel a szemüveget, attól függően, mikor mivel látná jobban az előadást. Új műfaj születhetne, a nézőszem-tornáztató színház.