A Reneszánsz Év során a Budapesti Történeti Múzeumnak jutott a kötelező gyakorlat nehéz (és alkalmasint némiképp hálátlan) feladata, vagyis sommázni mindazt, ami a jubileumi esztendő forma szerinti főszereplőjéről, a magyar történelmi emlékezet legkedveltebb uralkodójáról elmondható és bemutatható. Nos, a tudós rendezők ugyan meglehetősen tradicionális tárlatot állítottak össze a hazai múzeumokon kívül még vagy fél tucat ország gyűjteményeiből kikölcsönzött műtárgyak felhasználásával, ám a Hagyomány és megújulás a királyi udvarban 1458-1490 alcímet viselő kiállítás jóval több, mint obligát leckefelmondás, történelemórai segédletnek szánt múzeumi kirándulások örömtelen végállomása.
A Hunyadiak családi címere |
A kiállítási túra első etapja a kezdeteket, a Hunyadi-család felemelkedésének történetét mutatja, s miközben a família névhasználatát egyszer s mindenkorra eldöntő királyi oklevelet, azaz a Hunyad várát Serban fia Vajknak ajándékozó Zsigmond király 1409-es keltezésű adománylevelét szemléljük, a középkori magyar királyság gyakran emlegetett, bár ritkán átgondolt befogadó magatartásán merenghetünk egy sort. Merő anakronizmus lenne nagy olvasztótégelyről beszélni, netán a nacionalizmust, vagy éppenséggel az idegengyűlöletet opponálni e történelmi fenomén felemlítésével, ám a korabeli országvezetés szempontjai mégis elgondolkodtatóak. Ha hasznosnak tetszett egy csoport betelepülése, mert ipart vagy kereskedelmet hozott a királyságba, s ha megérte a nemesség soraiba emelni egy agilis havasalföldi bojárfit, hát megnyíltak a kapuk, s hungarusnak tarthatta magát a vitéz, beszélt volt bármily nyelven a szülőmamája.
A család csillaga gyorsan emelkedett, hiszen Vajk fia, Hunyadi János már 1439-ben elnyerte első bárói tisztét, a déli végeken a király képében irányító és hadakozó szörényi bán nehéz hivatalát. Nem egymagában töltötte be e tisztséget, lévén testvéröccse is vele együtt viselte a báni rangot – testvéröccse, akit kissé zavarba ejtő módon ugyancsak Hunyadi Jánosnak hívtak. A genealógiai tábla figyelmes tanulmányozása más, szintúgy kevéssé ismert családtagokat is elénk idézhet: például Hunyadi Klárát, aki a nagy és az ifjabb Hunyadi Jánosok húga volt, s akinek férje, Dengelegi Pongrác személyében seregnyi familiárist kapcsolt az ambiciózus gyüttnemzetséghez. Az úri anarchia évtizedeiben a Hunyadik a legnagyobb birtokszerzők között szerepeltek, s a nándorfehérvári hősként okkal tisztelt János valósággal halmozta a tisztségeket.
Mátyás király ábrázolása Thuróczy János krónikájában |
A harmadik nemzedék, a besztercei gróf ifjabbik fia, Mátyás már szinte magától értetődően, noha sorozatos alkuk eredményeképpen vált az ország uralkodójává. A magyar nagyurak korántsem elenyésző hányada például inkább Frigyes német császárt választotta királlyá: az erről szóló, huszonegy országbárói pecséttel megterhelt 1459-es diplomát is itt látjuk az egyik tárlóban. A zsenge korú királynak nemcsak Szilágyi Mihály gyámkodásával, s hatalmának fegyveres ellenzékével akadt gondja, de rögvest két házassági kötelezettsége között is választania kellett, hiszen a trónra kerülését intéző liga egyik alapfeltétele Garai Anna nőül vétele volt, míg prágai fogságából csak Podjebrád György lányának eljegyzése árán szabadulhatott. Ő volt Kunigunda, a nálunk Katalinként emlegetett első feleség (1461-64), ám e fejedelmi hölgy közel sem jutott oly komoly szerephez a nagy uralkodó életében, s egyszersmind e kiállításon, mint a törvénytelen születésű Corvin János anyja, Edelpöck Borbála polgárasszony (akinek végrendeletét is üveg alatt szemlélhetjük), s főleg, mint Aragóniai Beatrix, Mátyás második felesége.
Beatrix, ez az oly népszerűtlen idegen asszony szinte társfőszereplője a kiállításnak, amely Mátyás uralmát immár nem kronologikus, hanem tematikus rendben tárgyalja. Látjuk a kortárs uralkodók arcképeit, akikhez Mátyásnak fel kellett nőnie: a frivol műveit megtagadó Aeneas Sylvius Piccolominit, azaz II. Pius pápát, a koronával kufárkodó, szenvedelmes intrikust, III. Frigyest, s persze a távoli, s mégis oly közeli ellenfelet, II. Mohamed szultánt, aki a békesség jegyében Mátyásnak ajándékozta Alamizsnás Szent János ereklyéit. A háttérből Végvári Tamás bölcs baritonja taglalja Mátyás uralkodásának jelentőségét, s a látogatót elfogja a bőség zavara, hogy vajon az állami pénzgazdálkodás korabeli tényeivel kerüljön közelebbi ismeretségbe, vagy netán a Szent György alakjával ékes pajzsokat és Mátyás messze földön híres ágyújának, az Elefántnak ábrázolását (Miksa császár Fegyverkönyvéből) tanulmányozza.
Az Elefánt ábrázolása Miksa Fegyverkönyvéből |
Reneszánsz évben elsőbben a megújulás emlékeit keressük a tárlókban, s korántsem hiába. A corvinák, a szemet gyönyörködtetően kipingált könyvek (köztük némelyik egyenesen Attavante degli Attavanti műhelyéből) antik auktorok műveit, meg Leon Battista Alberti traktátusát rejtik, s a visegrádi díszkutak maradványai éppúgy az új stílus térhódítását jelzik, akárcsak a kályhacsempék. Figyelemreméltó, hogy a reneszánsz kezdemények tekintélyes része Beatrix hazánkba érkezéséhez, mi több, szorosan személyéhez köthető. Látjuk a neki dedikált életvezetési tanácsadót, amelyet a humanista Diomede Carafa írt a nápolyi királylány számára, s a dallamgyűjteményt, amelyet ugyancsak neki szántak gondos és alázatos kezek. S hány humanista jött Beatrix nyomában, s persze hány szimpla udvari ember: Monelli királynéi udvarbíró síremléke a falnál támaszkodik, míg a vitrinben egy okirat Antonietta salernói grófnő, Beatrix hű udvarhölgyének kiházasításáról mesél.
Mátyás antikizáló portréinak egyike |
A kiállítás alcíméhez híven a hagyománynak is jut hely a tárlaton. Gazdag emlékanyag győzi meg a látogatót Mátyás vallásos devóciójának középkorias jellegéről, s megszemlélhetjük az uralkodó ábrázolásainak nemcsak antikizáló reneszánsz, de tradicionálisabb változatait is. A király arcképeit felsorakoztató teremszeglet különösen tanulságos, hisz ugyan ki ismerne rá az egyik portré szakállas-bajszos, szemből lefestett arcában a rendszerint profilból ábrázolt, fejedelmi szaglószervű és caesari jegyekkel felruházott Mátyásra… Az egyik mintakép, Nagy Sándor említése ugyanakkor szándéktalanul is hiányérzetet ébreszt, hiszen az antik minták tárgyalása korántsem csak a képi ábrázolások esetében lenne indokolt és gyümölcsöző, hanem akár az uralkodói propaganda írásbeli vonulatáról, a történeti művekben megörökített Mátyás-alakról szólván is. (Amint ezt például Borzsák István formulázta, egyébiránt éppen Nagy Sándor közkeletű toposzainak továbbélését vizsgálván.)
Egy másfajta hagyomány is felbukkan a kiállításon, s ez a százszor hallott és olvasott idézetek megalapozott, bár kevésbé örvendetes hagyománya. Így például sokadszorra itt is elénk kerül a vándorhumanista, Galeotto Marzio beszámolója arról, mily kulturáltan használja kezét evés közben az eszcájgot nem ismerő magyarok királya. S légyen bár e részlet mégoly hízelgő utolsó nemzeti királyunkra nézve, a szöveg topikus jellegének, s nyilvánvalóan propagandisztikus intenciójának körvonalazása nélkül bizony félrevezetővé válhat, vagy éppenséggel elégületlenséget kelthet a látogatóban.
A kiállítás utolsó szakasza inkább csak érintőlegesen, ha tetszik, en passant utal az uralkodó gazdag utóéletére, s népmesei figurává válásának folyamatát sem tárgyalja a tárlat, ami érthető is, hiszen e processzus jóval 1490 után zajlott le. A látogató magában mégis összekapcsolja a történelmi Mátyás királyt s a mesék álruhás igazságtevőjét, s talán nem is ok nélkül. Mert lám, a tehetséges kormányzással párosult akkurátus propaganda idővel folklórrá nemesült.
A kiállítás június 30-ig volt látogatható.
Kapcsolódó cikkünk: Budapesti Tavaszi Fesztivál 2008