Szokás szerint két zongora várta Binder Károlyt február 11-én a színpadon, a koncert első felében ezek közt ingázott komótosan. Az egyik egy preparált monstrum, amelynek húrjai némi előzetes barkácsolás eredményeként itt-ott tompábban zengtek, már-már melodikus ütősként kopogtak – ezen szólaltak meg a tempósabb tételek. A másik, kikészítetlen hangszert elsősorban az epikus balladákra tartogatta. A vulgárpszichologizálás bélyegét is felvállalva, kissé olyan volt, mintha Binder személyiségének két arca, lelkének két fele perlekedett, csatázott volna egymással. A makacs osztinátókra épülő, perkusszív ismétlődésekkel teletűzdelt vehemencia és düh állt a ring egyik sarkában, a másikban pedig a későromantikát megidéző, az evidens akkordváltásoktól sem visszariadó, elomló szentimentalizmus. Győztest persze nem kellett hirdetni, az leginkább maga a közönség volt.

Binder Károly

Mert Binder uralja hangszerét. Hogy egy műfajilag távoli, de igen találó megfogalmazást idézzek: minden hangot ismer a zongorán. És a zongorában is, teszem hozzá sietve. Hangszere hol kattog-pattog, mint a balafon (például a groteszk Frog Songban), máskor zsong, morajlik, mint Henry Cowell tengerjárása, vagy oly egzotikusan tompán búg, mint egy kalimba vagy koto. Akár előzetes preparálás nélkül is, hisz Binder bármikor benyúl szabad kezével a zongoratestbe húrt tompítani, ha a zenei kifejezésvágy éppen arra vezeti őt. S ami a legkülönösebb, a művész játékát hallva mégsem támad az az érzésünk, hogy itten most a zongora hangzásvilágának izzadságszagú megújítási kísérlete folyik éppen, meg valamiféle öncélú kortárs művészkedés. Épp ellenkezőleg: inkább azon mélázunk, hogy a többi pályatárs miért nem tekinti hasonlóképp evidenciának, hogy a zongora tulajdonképpen húros, tehát pengetős jószág is. Ahogyan féltréfásan mondani szokás, Binder Károly az a fajta muzsikus, aki miatt valaki vagy elkezd zenélni, vagy abbahagyja. Inspiratív, tiszteletet parancsoló művész, határozottan zsenigyanús. 

Ha zenéjének előzményeit nézzük, természetesen Bartók lecsupaszított zongorakezelése egyértelműen hatott rá, s térségünk népzenei motívumainak szerves használatával is folyamatosan fejet hajt a mester emléke előtt. Tetten érhető még Cage experimentalizmusa és Reich minimalizmusa, no és persze a jazz – hisz ne feledjük, a Zeneművészeti Egyetem tanszékvezetőjéről beszélünk. Bár esetében tulajdonképpen nem is a műfaj hagyományaihoz és (valljuk be, egyre érdektelenebbé váló) jelenéhez való direkt kötődésről van szó, nála a jazz sokkal inkább attitűd, az önkifejezés szabadságának szinonimája. Muzsikáját hallgatva eszünkbe juthat még az orosz iskola nagy komponista ötöse, Szkrjabin egy darabja például még a koncertprogramba is belekerült, igaz, inkább csak mint egyfajta improvizációs alapanyag. Mégis, én Prokofjev atipikus dallamvezetéseivel, váratlan modulációival és lobbanékony dinamikájával érzem a legtöbb rokonságot, ha már feltétlenül hasonlítgatni kellene – és a koncert magányosan abszolvált első felének végén hallott Ligeti-pillanatokat is a közös kedvencekre vezetném vissza. 

Borbély Mihály

Az est második felében három tanítvány csatlakozott Binder Károlyhoz. Pozsár Mátéval láthatóan ugyanúgy élvezték a késő huszadik századi komolyzene hangulatát játékba hozó közös klaszterkitöréseket, mint ahogyan Lachegyi Mátéval a könnyedebb, dallamcentrikusabb tételeket, vagy Varga Gáborral a kortárs ragtime-ozást. Nyilván volt kontraszt a tehetséges ifjak és tanáruk játéka közt, de ezt talán nem ildomos most szóvá tenni. A blokk végén már négyen nyolckezeztek a legkülönfélébb leosztásokban, körbe-körbe sétálva a zongorákat, néha-néha lehuppanva tekerni egy kicsit. Kedves örömzene volt, mókás koreográfiával. Aztán besétált a feketeöves Borbély Mihály szopránszaxofonjával, hogy a koncert végén még egyszer transzba ejtse Binderrel a közönséget a máig érvényes hangzású, noha már 13 éves Retropolis lemez megidézésével. A közönség állva vastapsolt, és ez így is volt rendjén.