A 2002-ben Európa Kulturális Fővárosává választott Bruges-ben nem fog csalódni a látogató, ha kulturális programra vágyik: a város több színházának valamelyikében biztosan talál kedvére való színházi- vagy koncertelőadást. A kortárstánc-mezőny is igen erős: a belga illetőségű együttesek (például az Ultima Vez, a Rosas vagy a Les Ballets C de la B) mellett a világ minden tájáról fogadnak vendégeket, sőt év végén December Dance néven negyedik alkalommal rendeztek kortárstánc-fesztivált. Így az elmúlt hónapokban fellépett itt többek között az Australian Dance Theater, Sasha Waltz, Josef Nadj, sőt Frenák Pál, Bakó Tamás és Rózsavölgyi Zsuzsa is.
A februári program fénypontja a londoni születésű, bangladesi származású koreográfus, Akram Khan társulatának fellépése volt a Stadsschouwburgban (Városi Színház), legújabb produkciójukkal, a Vertical Road-dal. A darabot 2010 szeptemberében mutatták be Angliában, azóta számos országban volt látható, és a Melbourne-i Nemzetközi Művészeti Fesztiválon elnyerte a kritikusok díját. Khan munkamódszerére jellemző, hogy a világ különböző pontjairól gyűjti össze alkotótársait a darabjaihoz, majd a produkcióval körbeutazzák a fél világot: Magyarországon is többször jártak már, legutóbb a tavalyi évadban láthattuk őket a Trafóban a bahok című munkával (kritikánk az előadásról itt olvasható – a szerk.).
 Jelenetek az előadásból |
A bahok könnyedsége és játékossága után Khan most komolyabb témához nyúlt: az ember spirituális útkeresését boncolgatja. Ami viszont nem változott, az a nemzetközi csapat. A nyolc táncos között van spanyol, görög, egyiptomi, algériai-tunéziai, dél-koreai, tajvani és szlovák, a zeneszerző az indiai-brit Nitin Sawhney, a kosztümöket egy japán hölgy, Kimie Nakano tervezte. Khan a Vertical Road inspirációjaként az iszlám szufi tradíciót és a perzsa költő és filozófus, Rumi munkásságát jelöli meg. Ennyi eltérő kulturális hatás között azt gondolhatnánk, hogy elvész a lényeg, de az eredmény az alkotót igazolja: szervesen összeállt anyagot és univerzálisan érvényes gondolatiságot kapunk.
A koreográfus már a bahok-ban is foglalkozott a felgyorsult, globalizált világban elveszettként tengődő ember problematikájával. Új munkájában is ez a kérdés foglalkoztatja, ám most egy másik dimenzióba helyezve: azt mutatja meg, hogyan próbál az ember mindennapi rítusaitól, uniformizált világától elszakadva a magasabb szintű spiritualitás felé eljutni. Erre utal a vertical road, vagyis a függőleges út: Khan számára ez jelenti a spiritualitás irányát, szemben a hétköznapi világ horizontális tengelyével.
A darab elején hosszan, ütemes dobszón alapuló zenére táncolnak az előadók, és az ütemesség meghatározza mozgásukat is – monoton, egyforma mozgássorok követik egymást. Csak egy alak, egy hatalmas, méltóságteljes arab táncos válik külön tőlük: végig ő áll az események középpontjában. A színpad elején felállított táblácskákat dominószerűen fellöki, majd szépen lassan, egyesével újra felállítja őket. Láthatóan nem vesz részt a körülötte hömpölygő zaklatottságban. A táblákból aztán a későbbiekben is építkeznek a szereplők.
 Fotó: Richard Haughton (A képek forrása: Akram Kham Company) |
Közben megszakad a végletekig fokozott monotonitás, és a táncosok végre egymással is kapcsolatba lépnek. Egyikük a kezével és más testrészeivel kezdi irányítani a másik mozgását, ám egy idő után elveszti ezt a „képességét”. Khan az emberi kapcsolatokat is vizsgálja: mennyire tudjuk irányítani egymást, és mennyire tudjuk vagy akarjuk rábízni magunkat a másikra? Ez a dilemma egy gyönyörű duettben csúcsosodik ki, ahol folyamatosan váltakozik az együttmozgás és az elszakadás igénye.
A táncosok rengeteget esnek-kelnek, gurulnak a földön, de ez korántsem jelenti, hogy ne tudnának elszakadni a földtől – nagyon is könnyeden, légiesen mozognak. Karjukkal folyamatosan az ég felé törnek, ám időről időre visszazuhannak a földre. A sejtelmes fény és a fehér kosztümök is azt az érzetet erősítik, mintha egy köztes térben ragadtunk volna: valahol a föld és a magasabb szférák között.
Khan úgy tudja integrálni a különböző tradíciók mozgáselemeit, hogy azok nem hatnak idegenként vagy puszta látványosságként, hanem szerves részét alkotják a koreográfiának. Visszatérő motívum például a kerengő dervisek táncának megidézése, amely nagyon jól illik a meditatív hangulathoz. A koreográfus kathak (ősi észak-indiai táncforma) múltja, amelyet rendszerint beépít alkotásaiba, ezúttal leginkább a karok és a felsőtestek rendkívül intenzív, izolált használatában érhető tetten. Ehhez társul Nitin Sawhney keleties hangulatú, mégis modern és sokszor drámai zenéje.
A záró képben a táncosok eltűnnek a háttérben kifeszített vászon mögött, csak árnyékuk látszik egy nagy fénycsóva (talán a felkelő nap?) fényében. A vászon előtt ragadt arab táncos végül lerántja a vásznat: immár minden akadály elhárult a fény felé vezető úton. Az biztos, hogy az előadás hetven perce után mi is közelebb érezhetjük magunkat a függőleges úthoz.