Gnómeó és Júlia
2011.02.11.

Sokféle definíció létezik arra, mi a posztmodern; ha a fogalmat tárgyaló könyveket Kisújszállás és Kenderes határában egy kupacba gyűjtenénk, a rakás tetejéről jó időben biztosan ellátnánk a Kékesig. Feleslegesek ezek a könyvek immár. TOROCZKAY ANDRÁS KRITIKÁJA.

A Gnómeó és Júlia megnézése után világossá válik minden: a posztmodern az, amikor Elton John dalaira kerti törpék és egyéb szobrok táncolnak és szeretnek egymásba egy Shakespeare dráma romjai közt, amely dráma ebben az esetben happy enddel ér véget. A Shrek 2 és a Szilaj, a vad völgy paripája filmek direktora, Kelly Asbury és csapata egy ilyen film elkészítésére vállalkozott, vállalkozásuk azonban, hiába az újszerű megközelítés, illetve alkotói merészség, azon túl, hogy ízléstelen, meglehetősen unalmas is.

Éppolyan ízléstelen, mint egy olyan kert, amelyben az egyik sarokban rózsaszínű műanyag flamingó áll, a másikban porcelán őzike, a harmadikban óriásbéka-szökőkút, a negyedikben meg mondjuk egy foszforeszkáló szemű műanyag Jézus, a négy sarok közt pedig kerti törpék légiója. Ebből a kertből – leszámítva a foszforeszkáló Jézust – a filmben kettőt is kapunk. Egy egyedülálló nő és egy egyedülálló férfi (nevük Mr. Capulet és Miss Montague, hadd ne mondjak semmit) szomszédos portái ugyanis szinte szoborról szoborra ugyanúgy van berendezve, a lényegi különbség pusztán annyi, hogy míg az egyiken főként kék színű ízléstelenségek vannak, addig a másikon vörös színűek. Mint a film címéből és a szomszédok nevéből az minden általános iskolásnak sejthető, itt a Rómeó és Júlia, a Hamlet mellett a legtöbbet feldolgozott (más szavakkal: leginkább elcsépelt) darabjának újragondolásával van dolgunk.


Ahogy a darabban, itt is egymásba szeret egy fiú (kerti törpe) és egy lány (kerti törpe) minden ellenére, szerelmüket aztán családjaik régóta folyó viszálykodása miatt titkolják, azonban az alapműtől eltérően a családok nem a tragédia hatására békülnek ki egymással, a szerelmesek a Gnómeó és Júliában boldogan élnek, míg meg nem halnak. Értjük, hogy manapság senki sem szereti az olyan történeteket, amelyek tömeges (ön)gyilkossággal érnek véget. Csakhát ezeknek a daraboknak ez a lényegük. Ettől lesz súlyuk, ettől hihetőek, egész egyszerűen például ettől jók. A vérfürdő és sírás nélküli Rómeó és Júlia olyan, mint egy Queen-koncert We are the champions nélkül, egy választási műsor Baló Györgynélkül, vagy egy amerikai futballmérkőzés pom-pomlányok nélkül. Még akkor is, ha tudunk olyan opera feldolgozásáról a tragédiának, amely boldog véget mesélt a szerelmeseknek. Attól bocsátható meg a sok turbékolás az elején, hogy a végén a fiatal teteme bizony a padlón marad, a szüleiknek kell eltemetni őket. E nélkül az egész nem más, mint idegesítő, felesleges szenvelgés és érdektelen, tömény giccs. Az meg ugye kevesünk vérnyomását befolyásolja, hogy tárgyak festékkel dobálják egymást, vagy hogy letörik a sityakjuk. A Gnómeó és Júliában jobbára ennyi a tét. Ami tragédia lehetne (Thybalt összetörése), végül is elsikkad valahogy, feloldódik egy össznépi táncikálásban (az összeragasztott Thybalt közreműködésével). 

Az is igaz, hogy a nézők többsége, vagyis akiknek a kertjében nincsenek állatszobrok és foszforeszkáló szentek, amíg eljut a vége főcímig, bőven elég rossz pontot adhat a filmnek, és feltehetőleg csak a kiskölke kedvéért ülte végig a mozit. A kertitörpés west side story ugyanis minden (és ez azért már valami: tényleg minden) mozzanatában erőltetett. Sem a tárgyak titkos életére utaló viccek (á la Barnyard, ill. Toy Story), sem a filmes poénok nem ülnek (a Mátrixra utalni 2011-ben több mint meredek). A felnőttekkel való kikacsintás inkább zavarbejtő mint vicces (áll a sityakja, mint a cövek?). A Shakespeare- műveire mutató összekacsintások löttyedtek és felületesek (pl. az egyik autóra ki van írva: Guildenstern és Rosencrantz költöztető társaság, de azon a nyilvánvaló tényen túl, amit minden érettségivel rendelkező embernek illik tudnia, nevesül, hogy ez a két név a Hamlet két szereplőjét jelöli, a poén nem jut tovább).

Forrás: port.hu
Forrás: port.hu
Mindezeken túl a történet annak is követhetetlen, aki olvasta és szerette a lándzsarázó művét , meg annak is, aki nem. Hű is marad hozzá, el is tér, modern is, meg nem is, és mivel számos ponton hű marad, sokszor várunk dolgokat, de valahogy a betoldások nem találják a helyüket a félezer éves szerkezetben, az írók akkor is betuszakoltak poénokat, amikor a vak is látja, hogy a cselekmény logikája sérül ezáltal. (Talán ez annak is az eredménye, hogy az avoni hattyún kívül még kilenc író nevét találjuk.)

A film egyik legfőbb érdekessége, hogy a karaktereknek brit szupersztár színészek adják a hangjukat. A karrierje csúcsán még denevérevő, saját vizeletét lefetyelő Ozzy Osbourne rosszindulatú, szervilis porcelán-Bambinak, Hulk Hogan egy gigantikus fűnyírónak, Jason Statham pedig egy keménykedő kertitörpének adja (el) a hangját. Shakespeare szobra a jóöreg Picard kapitány, avagy Xavier professzor (tehát Patrick Stewart) orgánumán szólal meg. Felbukkan még a Hivatal és a Futottak még írózsenije, Stephen Merchant, Michael Caine, illetve Minerva McGalagony, alias Maggie Smith.

De persze ebből mi, magyarok keveset érzékelünk, lévén a gyerekfilmeket érthető okokból muszáj leszinkronizálni. Ez rendben is volna, csak ezáltal a lényeg minimum kétharmada elsikkad. Ki tudja, ki az az Epres Attila, és mennyien mennek be csak azért a moziba, hogy Jason Statham macsó orgánumát hallják.

Csak Die hard, Elton John, illetve kerti szobor-fanoknak ajánljuk.

Cím:  Gnómeó és Júlia,  Forgatókönyvíró:  Rob Sprackling és John R. Smith,  Vágó:  Catherine Apple,  Rendező:  Kelly Asbury,  Szereplők (hanggal):  James McAvoy,  Emily Blunt,  Jason Statham,  Stephen Merchant,  Patrick Stuart,  Michael Caine,  Jim Cummings,  Hulk Hogan
Címkék: Mozipremierek 2011