Monteverdi: Odüsszeusz hazatérése / Schaubühne, Berlin
2011.02.22.

David Marton Monteverdi Odüsszeusz hazatérése című operája nyomán kreált előadása nagyjából felében prózai, felében zenés. A felhasznált szövegek Homérosztól, Giacomo Badoarótól, Esterházy Pétertől, illetve a társulat improvizációiból származnak. MARSALKÓ ESZTER KRITIKÁJA.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból

Hatalmas ebédlőasztalnál ülnek. Feláll egy férfi, egy késsel megcsöngeti a kezében tartott poharat, tósztot mond – csak annyira emlékszem belőle, hogy azt mondja: ő az Idő. Aztán leül, és másvalaki teszi ugyanezt – ő a Szerencse. A harmadik felszólaló pedig maga Ámor. Ekkor veszik el a nézőtéri fényt a Schaubühne kis színháztermében, a David Marton rendezte Odüsszeusz hazatérése című előadás elején.

Néhány hónapja megjelent egy írásom ugyanezen a fórumon a rendező egy másik munkája, a hamburgi Poppea megkoronázása kapcsán. Talán nem ildomos ilyet tenni, mégis arra kérem a kedves olvasót, vessen egy pillantást a Poppeára – túl sok a fontos hasonlóság, semhogy az összehasonlítást el lehetne kerülni, a gondolatmenet gördülékenysége érdekében azonban én ezen az íráson belül el szeretném kerülni az oda-vissza utalgatást (kritikánk itt olvasható - a szerk.).

David Marton Monteverdi Odüsszeusz hazatérése című operája nyomán kreált előadása nagyjából felében prózai, felében zenés. A felhasznált szövegek Homérosztól, Giacomo Badoarótól, Esterházy Pétertől, illetve a társulat improvizációiból származnak. Kis mozaikelemekből épül fel tehát a szöveg, az egyes elemek között gyakorlatilag csak laza tematikus kapcsolat van – időről, szerelemről, én-keresésről szól mindegyik. De még ez a kijelentés is csak hozzávetőleg igaz.


Hasonlóan mozaikszerű a tér is: egy közfalak nélküli, ám tökéletesen berendezett lakást látunk, melyet hátul a színházépület egyik félköríves beton tartófala zár le. Pontfényekkel világítják meg az egyes szobarészleteket – a zuhanyt, a kanapét, a piros-fehér kordonnal négy oldalról körbezárt fotelt (Penelopé kedvenc tartózkodási helyét), a hűtőt – így különülnek el térben is a szorosan nem összefüggő jelenetecskék, a struktúrát erősítendő. Mert hát nagyjából ez maga a struktúra – szorosan nem összefüggő jelenetecskék, szorosan nem összefüggő áriák, együttesek, monológok sora alkotja a kétórás előadást. Az egyes elemek nemhogy egymáshoz nem kapcsolódnak látványosan, de gyakran magához az Odüsszeusz-történethez is nehéz megtalálni a kapcsot. Ez önmagában zavaró is lehetne, okozhatna kudarcérzést a történetet felgöngyölíteni kívánó nézőben, mégsem ez történik.

Hogy miért, arra több lehetséges válasz is adódik. Egyrészt az első perctől kezdve megteremtődik az előadás sajátos működési elve: néhány perces hol zenés, hol zenétlen jelenetkéket látunk, melyeket jobbára a pergő ritmus, a speciális világítás és a koreográfia tart össze. Ez a dolog pozitív oldala. Másrészt viszont sajnos az is igaz, hogy az Odüsszeusz-történethez legszorosabban kapcsolódó anyagok és szereplők tűnnek a legkevésbé ihletettnek – ha kevésbé finoman fogalmazok, azt is mondhatnám, az Odüsszeusz-történet unalmas.

David Marton keze nyomán arannyá változik minden, ha zenéhez nyúl. Sose láttam még olyan szép szexjelenetet, mint ebben az előadásban, mikor is az énekesnő végigénekli a gyengéd-szenvedélyes aktust. Hasonlóan emlékezetes marad egy nagyjából ötperces hegedűszóló, melyet Marton szintén szerelmi jelenetre szceníroz – a lány hegedül, míg szerelme megágyaz neki, lefekteti, majd ő maga a lány hasán hajtja álomra a fejét. Csodálatosan működnek azok a jelenetek, mikor Marton egy prózai monológhoz alkalmaz zenei aláfestést. Máskor a zenéhez társít egyszerű, ám látványos színpadi koreográfiát. A zene absztrakt nyelvét mint humorforrást kiaknázó poénok is rendre ülnek, szellemesek, üdítőek.

Annál kevésbé érteni, miért is akar a rendező mindenáron egy történethez viszonyulni. Hogy a történetmesélés nem érdekli Martont, az nyilvánvaló. Nincs az előadásban egyetlen cselekményes pillanat sem.  De nehezen eldönthető az is, hogy a karakterek izgatják-e a fantáziáját. Penelopé sokat van a színen, de a színészi alakítás nem hoz sok izgalmat – Jule Böwe mindvégig ugyanazon a monoton, elnyúzott hangszínen darálja a szövegét, ugyanazon a kifejezetten csúnya énekhangon énekli az énekelnivalót. Ez persze jelezhetné a hiányzó színészi kvalitásokat is, de volt alkalmam a hölgyet más szerepben is látni, és tudom, hogy nem erről van szó. Odüsszeusz körülbelül az előadás kétharmadánál jelenik meg először a színen, és Penelopéhoz hasonlóan aránylag kevés derül ki róla, nem kerül közel se a többi szereplőhöz, se a nézőhöz, nem alakulnak ki viszonyok körülötte, egyszerűen érdektelen marad. Mivel az Odüsszeuszt játszó Ernst Stötznert is kiváló színésznek ismerem, a hibát a rendezésben kell keresnem.

A képek forrása: Sc
A képek forrása: Schaubühne Berlin

Érdekes módon - bár a százharminc perc hosszú idő, főként, ha ilyen lazán összefüggő etűdsorozatról van szó - Martonnak csaknem végig sikerül megigézni a néző szemét és fülét. A feszültség szinte sosem lankad, hála a pergő ritmusnak, a zenei invenciónak és a kiváló térhasználatnak. Mégis kicsit kukacoskodnék, és rátérnék arra, miért is mondom azt: szinte. Kivételt képeznek ugyanis a szöveges részek, zenementes monológok-dialógok, a fentebb említett szerzők tollából származó sorok. Furcsán hangozhat, lévén, hogy Homéroszról és Esterházyról van szó, de bizonyos vagyok benne: a szövegválasztás tekintetében mellényúlt a rendező. Az Odüsszeusz-történetre, Penelopé és Odüsszeusz kapcsolatára vonatkozó szövegek nagyjából ennyire voltak mélyértelműek: Nekem nincs nevem. Senki vagyok. Nem akarom tudni a neved. Satöbbi. Esetleg súrolták a vulgárfeminizmus felső rétegeit. Nehéz pedig egy színésznek bravúrosat alakítani, ha semmitmondó a szövege.

Emellett az estének nincs igazi dramaturgiája. Látszik, hogy a rendező nem volt igazán szigorú a színészek jól sikerült improvizációinak későbbi kirostálásakor, egyáltalán nincs fokozás, nem képződnek összefüggések, túl hosszú is az előadás, vége pedig egyáltalán nincs, leszámítva a kerettel való gyenge próbálkozást.

Egy tanárom a színművészetin egyszer azt mondta, mindig dönteni kell jelenet-igazságról és darab-igazságról, főleg, ha ezek egymásnak ellentmondanak. Az Odüsszeusz hazatérése kapcsán gyakran megfordult a fejemben ez az évekkel ezelőtt elhangzott mondat - Marton rendezése brilliánsan megteremti a jelenet-igazságokat, a darab-igazsággal azonban adós marad. Akárhogy is, okoskodni ugyan mindig lehet, mégis felszabadító, ismétlem, felszabadító az a mód, ahogy David Marton színházat csinál.

Cím:  Odüsszeusz hazatérése,  Szerző:  Claudio Monteverdi,  Rendező:  David Marton,  Dramaturg:  Florian Borchmeyer,  Díszlet és jelmez:  Alissa Kolbusch,  Fény:  Erich Schneider,  Zenei vezető:  David Marton,  Kalle Kalima,  Michael Wilhelmi,  Szereplők:  Thornbjörn Björnsson,  Niels Bormann,  Jule Böwe,  Franz Hartwig,  Theresa Kronthaler,  Matthias Matschke,  Ernst Stötzner,  Zenészek:  Kalle Kalima,  Kai Brückner,  Nurit Stark,  Michael Wilhelmi