Huszonhárom év után A mizantróp ismét látható a Katonában. Akkor Székely Gábor, most Zsámbéki Gábor vitte színre Molière keserű komédiáját. Van abban valami titokzatosan szép, felemelő, talán sorsszerű is, ahogy kettejük pályája egymással párhuzamosan alakult: 1973-ban, mint debütáló színházvezetők, Kaposváron és Szolnokon ugyanazzal a művel, a Sirállyal vallottak színházeszményükről, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján együtt próbálták megújítani a Nemzeti Színházat, 1982-ben közösen alapították meg a Katona József Színházat, s igazgatói megbízatásukat szintén azonos dráma megrendezésével zárták.
 Ónodi Eszter és Fekete Ernő |
Anélkül, hogy összehasonlító elemzésbe fognék, hangsúlyozni szeretném: szemléleti rokonságuk abban is kifejeződik, hogy A mizantrópot mindketten olyan értelmiségi közérzet-drámának tekintik, amelyben a komédiai hangvételt felülírja a két főszereplő kapcsolatának tragédiába hajló lezárása. Előadásuk – alkotói habitusuk különbözőségétől függetlenül – természetesen másként szólt és mást jelentett 1988-ban, mint ma.
Mivel Székely a címszerepet Cserhalmi Györgyre, a hetvenes-nyolcvanas évek lázadó értelmiségijének színpadi és filmbeli megtestesítőjére osztotta, Alceste-nek a társadalomból való kivonulását egy nagy formátumú, etikus ember (amilyen Cserhalmi és Székely) kétségbeesett, de erős hatású, demonstratív egyéni tetteként lehetett és kellett értelmeznünk. Ám mára az akkori egyedi tiltakozó gesztusok erőtlenné váltak, s a gondolkodói, véleményalkotói függetlenségüket megtartani akaró, a magukat értelmiséginek tekintő személyiségek meghatározó hányada morális belső kényszerből, kénytelenségből választja az elvonulást. Erről szól Zsámbéki rendezése.
 Fekete Ernő, Ónodi Eszter, Kiss Eszter és Vajdai Vilmos |
Csupasz, fekete színpad fogadja a nézőt. Minden ajtó, járás tárva. Vaslétrák, kapcsolószekrények, traverzek, leengedhető, vitorlaszerű vászon, díszletszállító kocsi, rajta matracok, bőrfotel és tükrös toalett asztalka – ezek tagolják a teret, jelzik a helyszíneket. A színpad egyszerre jelenti a színpadot a maga naturális valóságában és művészértelmiségiek lakó- és találkozó helyét. A figurák és a színészek otthon vannak benne: maguk kapcsolják fel-le a villanyt, s mintegy mellékesen, a felvonásváltásokkor néhány mozdulattal rakják ide-oda a bútorokat. Egyetlen fix pont van, Alceste-é, aki leggyakrabban jobb elöl, egy vaslétra tövében álló széken kucorog.
Alceste és Philinte kezdő párbeszéde csaknem sötét, csupán az oldalról bevetülő fénysávok által tagolt színpadon zajlik. A belépő Oronte azonban határozott mozdulattal felkapcsolja a színpad összes fényforrását, otthonosan széket keres magának, elfoglalja a tér középpontját, s bemutatja szonettjét. A sötét öltönyös, nyakkendős Máté Gábor – a ’88-as előadás Philinte-je – az egyetlen „idősebb” szereplő. Alakításában Oronte nyájas és kedélyes, de az álca mögül veszélyes ellenfél néz szembe Alceste-tel. Nemcsak a vers minősége miatt csapnak össze, hiszen mindketten Céliméne kegyeiért is harcolnak.
 Kocsis Gergely és Ujlaki Dénes |
Közös jeleneteiket Zsámbéki különösen hangsúlyossá teszi, mivel ezekben csap össze legélesebben a darab cselekményét mozgató két ellentétes világ, morál és ideológia. Máté Oronte-ja nem csupán bennfentes – ahogy a szövegből kitetszik –, hanem hatalommal bír, aki nem felejt, és nem bocsát meg. Sértett hiúsága bosszút kíván, s ezt a szonettjéről mondott kíméletlen kritika után félreérthetetlenné is teszi: távozása előtti dühöngése nem handabandázás, Máté hangja egyre fenyegetőbb, s mielőtt elmenne, körbejár, mindent szemügyre vesz, bennünket, nézőket is, s nem lehet kétségünk afelől, hogy egyszer még győztesként fog ide bevonulni. Ehhez az első lépést ellenfelének bíróság elé citálásával meg is teszi. Ujlaki Dénes hátborzongatóan erőssé formálja párszavas jelenetét, amelyben a becsületbíróság Bocskai-kabátba öltöztetett tisztjeként közvetíti az idézést.
Nem kevésbé fontos az a jelenet, amelyben Oronte és Alceste egyaránt arra akarja rávenni Célimene-t, hogy nyilatkozzon, kit választ. A rendező az epizódot hangsúlyos előjátékkal indítja, amelyben Oronte úgy rohanja le Céliméne-t, mint akinek bizonyos előjogai vannak. Cinikus magabiztosságát annak tudata is nyomatékosítja, hogy Alceste-t a bíróságon már tönkretette. Ebből a helyzetből Céliméne még győztesként jön ki, nem kimondva, de éreztetve, kihez húz a szíve. A dráma fájdalmas gyönyörűsége, hogy minden torzsalkodás, szemrehányás, látszólagos ellentét ellenére, Alceste és Céliméne szétszakíthatatlanul összetartozik. Épp ezért nem elég a férfit, a párját is tönkre kell tenni, s ehhez Céliméne alkalmat ad. A hozzá bejáratos társaság üresfejű és léha, de összeköttetésekkel rendelkező, mindig jól értesült, jókor jó helyre álló tagjai sem bocsátanak meg: Céliméne róluk írt, őszinte, Alceste nézeteivel összecsengő jellemzését megismerve szétdúlják a helyiséget, széttörik a berendezést, lemázolják a falat, majd Oronte és az áskálódó Arsione vezetésével úgy távoznak, hogy kétséget sem hagynak: a társaság-társadalom általuk képviselt mértékadó része számára Alceste és Céliméne többé nem létezik.
 Fekete Ernő, Tóth Anita és Ónodi Eszter |
E rendezés végső szituációja a drámában megírtnál is tragikusabb, hiszen a két ember egymásrautaltsága mindennél nyilvánvalóbb, ám meggyőződésükből mégsem képesek engedni. Alceste befejezi a pakolást, kis kézikocsijára lécek, deszkák, petróleumfőző, a kis széke, egy zsákban könyvei, személyes holmijai, minden felkerül, végül a táskarádiója is, amelyen – ha nagyon elkeseredett – Bach-csellószonátát hallgat. Céliméne nem tudja, talán már nem is akarja visszatartani a kocsit maga után húzó férfit, akit pár másodperccel később egy kalyibában látunk viszont. Nem a sivatagba megy, ahogy a darabban többször elhangzik, hanem – mint egy remete vagy homeless – a társadalmon kívül teremti meg magának egyszemélyes szűkös életterét. Miközben ő kis lábaskában ételét melegíti, Philinte, a jó barát és Éliante, a mindenre kész barátnő a színpadról kivezető lépcsőn, a kint és bent között félúton infantilis boldogságban talál egymásra, s az írói szándékkal ellentétben egy lépést sem tesznek azért, hogy Alceste-t szándékától eltérítsék. A mizantrópot egy valaki követi: darabbeli inasából védenccé változtatott, hű kutyaként a kunyhója mellett kuporgó kísérője, akinek párpercnyi szerepét Tóth Anita szuggesztivitása emeli jelentőssé.
 Máté Gábor. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
Fekete Ernő Alceste-je eltántoríthatatlanul megy végig az általa kijelölt úton. Ebben az abszurditásba hajló következetességben több a tragikum, mint a komikum. A férfi védtelen az Oronte-okkal szemben, és kiszolgáltatott Céliméne iránti érzelmeinek. Ez a tragédiája, amit Fekete a figura minden emocionális hullámzását visszaadva sistergő indulattal él meg.
Ónodi Eszter alakításában a maga teljességében bomlik ki Céliméne tragédiája, s bizonyosodik be a mindenkinek megfelelni akarás taktikájának lehetetlensége. Szembesülése a többieket csipkelődő levelével, az erre kapott reakciókkal és végső jelenete Alceste-tel az előadás egyik csúcspontja.
Kocsis Gergely szerepformálásában Philinte rezonőr szerepe kiemelkedően fontossá vált: a becsületes, Alceste-hez hasonlóan jól gondolkodó, a világot és a társadalmi környezetet azonban reálisabban megítélő jó barát kompromisszumkészségével, -keresésével és -elfogadásával a túlélés lehetséges módját választja. A figura mesteri jellemzése, ahogy a szonett szavalásakor hol kevésbé, hol jobban meghajolva az egyenes derekú Alceste és a lazán ülő Oronte között sasszézik.
A főszereplők drámájának közegét a külvilágot képviselő társaság tagjai adják, akik – Szakács Györgyi rafinált jelmezeinek is köszönhetően – jobbára elrajzolt alakok. Első megjelenésük teremti meg a darab komédia-szintjét, hogy aztán visszatérésükkor még erősebb váltásként éljük át csőcselékké válásuk folyamatát.
Majd’ negyed százada Székely Gábor előadása érzelmes és indulatos volt, ma Zsámbékié fájdalmasan tárgyilagos, analitikus. Akkor a reménytelennek tűnő vég ellenére is felderengett valami remény, hogy lehet másként, ezt ebben a rendezésben hiába keresnénk.