Főképpen azért, mert a kritikusi távolságtartás nehezen tartható fenn olyan kötetek esetében, amelyek „működését” a legtisztábban a másfél éves kontrollcsoport kezében és formálódó szókincsében való mozgolódással mérhetjük le. És ugyanezért bukkanhatunk értelmezői ellentmondásokra is. Hiszen lehet ugyan, hogy Szegedi Katalin Lenka című meséjének külső megjelenése és illusztrációi bennünket lenyűgöznek, ám a kéznél levő poronty mégis a furcsa, fekete-fehér mesét, Dezső Andrea Mamuskáját ragadja magához, az első pillanattól hozzá kötődik, fennhangon „olvassa”, játszik vele. A napnál is világosabb tehát, hogy a felnőtt olvasat ellenében a végső döntést a célcsoport gügyögő-rohangáló tagjai hozzák majd meg.

Az értelmezési szituációt tovább súlyosbítja – vagy inkább csak mélyíti – az elmúlt években üdvözlendő módon ismét virágkorát élő hazai mesekönyv-piac marketingjének egyik aranyszabálya, miszerint a gondos szülő választásán keresztül vezet az út a gyermek polcára. Ilyenformán számos olyan művészi kialakítású meséskönyv került avatott kezekbe, amelyek első ránézésre ugyan nem feltétlenül bizonyulnak gyerekmágnesnek, ám a gondos nevelői választás jóvoltából gazdagítják a gyermeki fantázia túlburjánzó kertjét. És ha figyelembe vesszük azt a szempontot, hogy a mai szülők a gyermekkönyvek és a televíziós mese- és bábfilmek aranykorának számító hetvenes-nyolcvanas években cseperedtek, akkor talán nem véletlen, hogy az ő igényes választásaiknak és produktumaiknak köszönhetően kezdett új virágzásba a gyermekkönyv-piac.

A szóban forgó kötetek méltatását tekintve érdekes szempont tehát, hogy a házi kontrollcsoportot tökéletesen hidegen hagyta, hogy a Mamuska egy fekete-fehér, grafitrajzokkal illusztrált könyv. Mamoos-nak nevezi, ragaszkodik, lapozza és mosolyog a képekre. Felismeri a nyuszit, a sünit, a kukacot, a madarat, és egy cseppet sem izgatja a színek hiánya. Dezső Andrea koncepciójában a ceruzagrafikák a fekete-fehér múlt lenyomatai. Ahogyan az elmúlt dolgokat fodros szélű fekete-fehér fényképeken őrizzük, úgy ő az emlékeket is színektől mentesen, a fény és az árnyék egyszerűségében raktározza. Ügyes gesztussal csupaszítja le azokat a nyomokat, amelyek az elbeszélői szemszögből emlék-nyomok, a befogadói nézőpontból – amely optimálisan a háromtól hat éves gyermek képzelete – az emlékekhez hasonlóan működő történet-nyomok, amelyek révén (mintegy instant történet) bekapcsolódik az emlékezés gazdag szinesztéziája, és működése komplex élménnyé alakítja a történetet.

Szegedi Katalin Lenkája ugyancsak a 3-6 éves korcsoportot célzó munka. Tartalma a kicsit erőltetettnek tűnő szociális érzékenység-szál miatt kissé unalmas, de az illusztrációk gazdagsága és kimagasló színvonala bizonyos fokig lényegtelenné is teszi a tartalmi körítést. Lenka egy duci kislány, aki szépen rajzol, senki nem akar vele játszani, mert kövér, de a rajzai utat törnek neki, és egy rolleres srác személyében igaz barátra lel. Lenka ugyanakkor – a történet lényegi pontjával ellentétben – nincs igazán kövér kislánynak rajzolva, s nem viseli magán azokat a sztereotip jegyeket, amelyekkel működhetne a pedagógiai cél ábrázolása. A gyönyörű, göndör hajú vörös lányka igazi tim burton-i szépség, bő ruhácskában, de pipaszár végtagokkal – ennyi. Az, hogy ő „kövér”, csak a szövegből derül ki, vagyis a célcsoport nagy része csak akkor szerez róla tudomást, ha elolvassák neki a szöveget.

A művészkönyvek egyedi igényességével megalkotott, barátságosan kisméretű, könnyedén forgatható könyv valódi értékét a lenyűgöző technikai megvalósítás jelenti. A hullámpapír sajátos faktúrájának dominanciája a néhol kollázs, néhol dekollázs technikát beépítő applikátumok és palimpszeszt-szerű rétegfosztások között bámulatosan eleven alapot szolgáltat az akvarell és a vékony ceruzavonalak kompozícióinak. A megjelenített enteriőrök és városi terek az emberekhez hasonlóan álomszerű, szépen-szomorú megjelenésűek, amit valóban nem teljesen felesleges Tim Burton figuráihoz hasonlítani, ám azoknál mégis jóval emberibbek, hétköznapibbak. A rajzok mesés világában az aszfaltra rajzolt krétafirkából jut Lenka égő vörös hajára és a levegőbe is, a fákon pedig újságkivágás-kollázsok jelennek meg rajzszöggel odatűzött hirdetés gyanánt. De az aprólékosan komponált képi gesztusok elbírnak egy-egy diszkréten elhelyezett nyomtatott feliratot is, amilyen a Lenka lábánál olvasható ISOLE, vagy a feje fölött, az égen úszó halvány postai bélyegző, amely olyan, mint a néha nappal is látható növő hold képe. Amikor Lenka ugróiskolázik, elmosódó kottacsíkok ragadnak az égre, mert ő énekel, az emeletes házak mögött pedig hosszabb, újságokból vett paragrafusok jelzik, hogy a kép mélységeiben is ezer meg ezer más történetszál folyhat az általunk figyelttel párhuzamosan.

A Lenka képi gazdagsága, művészi nagyszerűsége lenyűgöző, ugyanakkor az elfogadást, a megosztást és az ítélkezés-mentes gyermeki odaadást hirdető meseszöveg mégis kevés. A gyermeki azonosulás és elfogadottság vágya a másság és a tolerancia nemességével szemben az egyik legnehezebben közvetíthető tartalom, s talán csak igazán belemenősen és őszintén érdemes nekifogni. Hiszen a stilizált kövérgyerek még nem kövér, ahogyan a stilizált romagyermek sem igazán cigány.

Vö. Papp Eszter: Mamuska 
Balázs Eszter Anna: Másságról, másképp, gyerekeknek / Lenka