 Jelenet az előadásból. Fotó: Stef Lernous |
Persze a színházi idő csalóka: húsz perc alatt is lehet éveket öregedni a nézőtér diszkrét homályában. Mint például most, a belga Abattoir Fermé előadásán, melynek kiejthetetlen címe a Trafó szórólapja szerint olyasvalakinek az állapotára utal, aki „teljes kimerültségben álmatlanul bolyong”. Bárkire is vonatkozzék a cím, könyörgök, aludja ki végre magát, hátha kipihenten, friss aggyal belátja, hogy hagymázas fantáziálásának semmi köze nincs a művészethez, pláne nem „az európai underground színház élvonalához”, hogy újra a műsorfüzetnek a magát látványos túlzásokra ragadtató névtelen szerzőjét idézzük.
A 2005-ből átmentett háromszereplős, végtelenül unalmas esztrádműsor szemet és agyat fárasztóan elsötétített, minden invenciót nélkülöző térben zajlik. Elrongyolódott parkettalécek, a magasból lelógó lámpabúra, annak fényköre mellett jobbról egy asztal, mögötte az előadás első perceiben meztelen, nagydarab pasas, műanyag zacskóval a fején. A háttér egyetlen hatalmas nejlonfüggöny, nem sokkal a megszabadító vég előtt átvilágítják, mögötte egy összevarrott (?) arcú halott (?) nő hatalmas portréja dereng. Igen, mindennek pontosan annyi értelme van, mint ami első olvasásra kitűnik belőle: semmi.
Amikor belépünk a B-kategóriás horrorfilmek low budget díszleteit kenterbe verő térbe, már zúg-búg valami a mélyből vagy a magasból, később bejátszanak ziháló légzést, macskanyávogáshoz hasonló idegőrlő zajt és még sok mást. A lényeg, hogy rögtön érezni: ijesztgetésre megy ki a játék, és tényleg, az előadás megfejtéséhez sorvezetőmül választott szórólap szerint Lynch-, Cronenberg- és Hitchcock-filmek hátborzongatására kellene asszociálnom. És bár nagyon igyekszem jó néző lenni, csak nem jön össze, hogy megijedjek, és ezért, bevallom, titkon hálás is vagyok Stef Lernous rendezőnek és a három játszó személynek (Mieke Laureys, Tine Van der Wyngaert, Joost Vandecastseele).
 Jelenet az előadásból. Fotó: Stef Lernous |
A kevesebb mint egyórás produkcióban rövid, ám végtelen hosszúságúnak tűnő jelenetek sorjáznak egymás után. Hiába törjük a fejünket, nemigen jövünk rá, hogy annak, amit éppen látunk, mi köze van az előtte vagy az utána következőkhöz, magyarán: a dramaturgiai szerkesztettség gyanúja sem érinti a produkciót. Az előadás a nézői érdeklődést egyetlen eszközzel tartja fent, mégpedig a már említett alulvilágítottsággal. Eleinte feszült figyelemmel igyekszünk felismerni, hogy mikor mit látunk a színen, aztán idővel ez a vágy is alábbhagy.
Először karcos férfihang jelenti be, hogy öt fiatal tragédiájáról látunk majd filmet (mondanom sem kell: nem fogjuk látni), aztán egy apró dobozból egy lány bújik elő, hogy monológot adjon elő a filmszerepre (?) jelentkező naiva hálátlan témakörében. Az asztalra kuporodó lányt hamarosan egy férfihang hipnotizálja, aztán egy másik nő agyaggal (?) borítja be a lány testét. A lélegző heggyé változtatott színésznőre kerül minifenyőfa és játékautó is. Hangszóróból hallunk még egy-egy rövid monológot a kivégzőrendszerek előnyeiről, illetve a boncolás során szerzett tapasztalatokról. Ja, és néha énekelnek is a szereplők.
Amikor pedig a kaotikus zárlatban a meztelenre vetkőző, és magát az obligát nejlondarabbal öngyilkoló férfit, az egy szál harisnyakötőben és nyakán tucatnyi gyöngysorral, fején sisakkal és az arra applikált, kitömött madárral éneklő hölgyet, valamint a cowboykalapban és -csizmában az asztal szélén üldögélő, fóliával letakart másik nőt látjuk, teljes tanácstalansággal tárjuk szét a kezünket. Mindez rendkívül posztmodern, nagyon lila és tökéletesen értelmetlen.