Mennyire lehet és kell komolyan venni egy nagy zeneszerző nyilvánvalóan kisebb értékű, félig-meddig alkalmi jellegű műveit? A hallgató szempontjairól nehéz beszámolni, de aligha vitatható, hogy az előadó akkor jár el a leghelyesebben, ha éppen olyan elhivatottsággal, komolysággal és bizalommal közeledik a jelentéktelenebb darabokhoz, mint a reprezentatív művekhez. Ráadásul ez megváltoztathatja a hallgató véleményét, beállítottságát is, hiszen bebizonyosodhat, hogy felületes volt, hogy a mesterművek olykor érdemtelenül takarják el unokatestvéreiket.
Bartóknál e téren talán még a szokásosnál is kiélezettebb a helyzet, hiszen egyik legnagyobb utódja, Ligeti György szerint éppenséggel a heterogenitás művészetének egyik lényege. A Ligeti avant-garde korszakában, 1961-ben keletkezett előadás (fordította Kerékfy Márton) érvelése roppant erős, szinte revelatív: „Bartók műveinek hallgatásakor feltárul előttünk zeneszerzői gondolkodásának tarka sokfélesége és sokrétűsége. Noha érezzük, hogy valamennyi egyazon zeneszerző tollából származik, mégis meghökkentő az a merészség, amellyel Bartók egymás mellé állít, vagy éppen valami teljesen újszerűvé olvaszt pentatóniát, diatóniát és kromatikát, bi- és politonalitást, szimmetrikust és aszimmetrikust, homofont és polifont…” Ligeti szerint ezért Bartók harmóniavilágát nem lehet önmagában megalapozott, zárt rendszerként értelmezni. Ennek megfelelően: „az anyagok és azok zeneszerzői kezelésének módja, nemcsak hogy alkotókorszakról alkotókorszakra, illetve műről műre változik, hanem egy darabon belül is a legellentétesebb technikák összegződnek, keverednek, sőt kölcsönösen áthatják egymást. Minthogy ezek a technikák gyakran meghökkentően, szinte potpourriszerűen széttartóak, önerejükből nem képesek egyesülni, hanem kizárólag Bartók különleges szintézisteremtő adottságának köszönhetően.” Ligeti nem áll meg félúton: „Bartók ereje egyszersmind a gyengéje is. Utolsó, halálos betegségtől beárnyékolt alkotókorszakában elvész stíluskombinációinak meggyőző ereje.” Ligeti a 3. zongoraversenyt és a Concertót hozza példának.
Ha mindez igaz, akkor könnyebben magyarázható Bartók életművének egyenetlensége, valamint az, hogy olykor a jelentéktelenebb műveken belül is feltűnnek – néha szinte szó szerinti alakjukban – a főművek elemei, megoldásai. Művei interpretálásának ideális helyzete tehát az, ha az előadó az egész életművet ismeri, hiszen csak így képes megvilágítani az egyes helyek összefüggéseit. Kocsis Zoltán és Kelemen Barnabás ilyen előadók, akiknek ráadásul Bartók az anyanyelvük a szó minden értelmében. És amíg a század más nagy szerzői – Schoenberg, Stravinsky vagy Webern – esetében nem érezzük az előadói anyanyelviség igényét, Bartóknál ez elengedhetetlennek tűnik. Ugyanis mintha csak az anyanyelvi előadóművész lenne képes megfelelni annak a kihívásnak, amit Bartók Ligeti elemezte heterogeneitása támaszt.
Kocsis Zoltánnak, a lemezsorozat spiritus rectorának eddig is nyilvánvalóan az volt az egyik célja, hogy a szellemileg igénytelenebb darabokat is előhozza a kottatár poros mélyéről. A két (eredetileg hegedűre és zongorára komponált) rapszódia ugyan nem ritkán játszott, de értékük vitatható. Túl sok a heterogenitás bennük, túl sok a népies, mi több „magyarosch” hangzás, naivitásuk kissé gyermeteg. De persze bennük is előtűnnek a Ligeti emlegette tarka elemek, amelyek ezúttal mintha nem állnának össze tökéletesen, a potpourri diadalmaskodik, vagy ha ez túlzásnak tűnő állítás, azért komoly esélyei vannak erre. A 2. rapszódia második, bonyolult, virtuóz, sokrétűen megoldott tétele például egyértelműen a nagy zárótételek (pl. Zene…, 2. zongoraverseny) életigenlő, diadalmas hangját idézi, ugyanakkor a pátosz kissé hamis, a diadalt inkább sírva vigadásnak érezhetjük, semmint a „lesz még egyszer ünnep a világon” dacos, síron túli reményének. A katarzis nem kiküzdött. Hogy ennek ellenére Kelemen Barnabás és a karmester a legnagyobb elszántsággal és alázattal adja elő, az előadói nagyságuk egyik bizonyítéka. A „Friss” feliratú zene amolyan szédítő körtánccá válik, felidéződnek a nagy művek idevágó helyei, minden hang értelmet nyer, minden szín megvillan. Ugyanez igaz az első tétel idillikus hetykeségére. Ebben az előadásban a 2. rapszódia egyfajta komprimált hegedűversenynek hallatszik. És ha a hallgató nincs is teljesen meggyőzve, ilyen hőfokú interpretáció hallatán nem tehet mást, minthogy újra és újra meghallgatja a két rapszódiát.
Minden elemző szerint az 1937-38-ban komponált Hegedűverseny legnagyobb tétele a második, természetes tehát, hogy ennek az előadására fordították a legfokozottabb figyelmet az előadók. Az eredmény: minden eddiginél tökéletesebb, helyenként félelmetesen ihletett, a zenei szövet legapróbb neutrínóját is felvillantó előadás. Variációs tételről lévén szó, a színek gazdagsága az egyik legfontosabb momentum, és ebben Kocsis, a zenekar és Kelemen Barnabás egészen páratlant alkotott. Az üstdob és vonósok fojtott kíséretével felhangzó főtéma (kicsit a 3. zongoraverseny második tételének előfutára) egyszerre naiv és mélyen melankolikus, megbékélő és kétségbeejtően szomorú, idilli és a tragédia előszelét érző. Megrázóan magányos monológ. Az első variációban az üstdob fölött megjelenő hegedű elcsukló hangja a legemlékezetesebb, dadog most a hangszer, riadtan reszket (a hangulat az op. 130-as Beethoven-vonósnégyes Cavatinájának középső szakaszát idézi), az intonáció mégis tökéletesen sima, lekerekített, a frazeálás tökélye révén minden hang értelmesen hal el és támad újra – beszédszerűen, plasztikusan. A második variáció egyértelműen a Zene… harmadik tételének egyik változata, pusztán már azért is, mivel ebben is megjelenik a cseleszta. Impresszionista látomás, csodálatos kolorittal. A harmadik változat reszelős hangjaival riaszt, a negyedikben a szólista és a mélyvonósok hátborzongató párbeszéde, az utolsó változatban pedig a fantasztikusan megoldott ritmika a legerősebb élményünk. Hogy mindezek után hogyan dicsőül meg a dallam, arra Kroó György költői leírását idézzük: „E fantáziakép után tér vissza a szólóhegedűn mennyei magasságban, átszellemülve mégis csodálatos érzékenységgel a melódia a maga eredeti alakjában.”
„Bartók naiv-keserű komolysággal bízza magát zenei anyagának forrásaira, az ő Bachjára és Beethovenjére, az ő népzenéire” – írja Ligeti némi szeretetteljes iróniával. Kocsis Zoltán és Kelemen Barnabás a csodálatosan zenélő Nemzeti Filharmonikusok élén ugyanilyen hittel bízza magát az ő Bartókjára. Addig jó nekünk, zenehallgatóknak, amíg e bizalom töretlen.