Zavartan olvasgatva a darabról született pozitív kritikákat, arra jutok, hogy talán csak túlzott, nosztalgikus elvárásaim vannak Juronics Tamással szemben. Kifejezetten kedveltem azt a teátrális, felfokozott, látványos, nagystílű jelmez- és díszletapparátussal ellátott, vadromantikus táncszínházat, mellyel Juronics annak idején berobbant, és ami éveken át jellemezte a Szegedi Kortárs Balett darabjait. Juronics számomra mindig is karakteres színfoltot jelentett, és egyáltalán nem zavart, hogy a koreográfiáiban mindig volt valami operai túlzás.
 Jelenetek az előadásból |
Az elmúlt években azonban valahol elveszítettem a fonalat, mert számtalan, bizonytalan kimenetelű koreográfusi útkeresési kísérletének lehettem tanúja. És még mindig sokkal jobban kedvelem például a Csipkerózsikát, mely a maga túlzásaival, érzékiségével, lenyűgöző látványvilágával még a korábbi művekre emlékeztet, mint például a Homo Hungaricus kissé ódivatúnak ható, mikrorealista stílusát, vagy az új bemutató, a Testek filozófája didaktikus üzeneteit.
A Testek filozófiájának művészi értéke számomra még akkor is elég kétséges, ha a koreográfus személyes bevezetőjében játékos kísérletként aposztrofálja. Kísérletezni mindenkinek van joga. Mégis az az érzésem, hogy a kísérlet csupán arra irányul, hogy maradéktalanul meggyőzze a közönséget arról, hogy a tánc igenis szórakoztató műfaj – „Nyugalom, nálunk nincs semmi érthetetlen, lila köd, csak laza kikapcsolódás!” Különben még ezzel sincs gond, Juronics általában nyíltan vallja, hogy tudatosan készít populáris munkákat, ám ezúttal mégis túl nagy engedményt tett a közérthetőség érdekében. Tény: a koreográfus megtalálta azt a nyelvet, amit valóban mindenki ért; nagy kár, hogy túl alacsonyan van a léc. Készen kapott tanulságokat kapunk, magvas közhelyeket, ami azért tűnik biztonsági játéknak, mert éppen neki erre egyszerűen nincs szüksége, hiszen a közönség igazán szerette a jóval talányosabb, nehezebben dekódolható munkáit is.
A Testek filozófiája két részből áll, az est első felében egy tiszta tánc darab kerül a közönség elé. Az előadás kifejezetten jól indul: nyilvánvaló, hogy a társulat fizikailag nagyon jó formában van. Öröm nézni, hogy milyen képzett, fegyelmezett, erős a csapat, és jó látni, mennyire jól áll az absztrakt, puritán formanyelv a társulatnak. Ha az este véget ér a szünetnél, akkor kifejezetten sikeres koreográfiáról beszélhetnénk, azzal az egyetlen szépséghibával, hogy Juronics mozgásanyaga – legyen bármilyen látványos is – nem frissül. Viszont amit a testek nyelvén a koreográfus megfogalmaz a hatalomról, az alá-fölérendeltségi viszonyokról, pontos és releváns.
 Fotó: Dusha Béla (A képek forrása: PORT.hu) |
A második részben viszont a direkt üzenetek elterelik a figyelmet a mozdulatokról. A szünet után szinte ugyanazt a koreográfiát nézhetjük meg még egyszer oly módon, hogy a táncosok különféle feliratos pólókban lépnek színre. Néhány a pólófeliratok közül: Isten, Ember, Áldozat, Vallás, Test, Lélek Szellem, Szex, Szív, Ész stb. Az absztrakt szépségű mozdulatokat ez a fajta skatulyákba szorítás teljesen megköti. Nem mindegy, hogy egy jelenetet a néző maga tölthet meg tartalommal vagy pedig készen kapja a megoldásokat, hiszen a koreográfus a címkézéses módszerrel az értelmezési mezőt rendkívüli módon beszűkíti. A táncszínpadon érdemes nagyon óvatosan bánni a szavakkal. Ha a mozgás nem tesz mást, csupán bizonyos fogalmakat illusztrál, elveszti a varázsát. Még szerencse, hogy a pólófelvétel és -levétel gesztusa nyilvános: legalább ez ad az egésznek némi ironikus távolságtartást.
A címkézés különben meglehetősen közhelyes képzeteket sugall. Az egymással harcoló, moralizáló „ellentétpárok”, mint a Politika és az Elvek, vagy a Kereskedelem és az Erkölcs, a Lelkiismeret és a Gyönyör, a Tudomány és az Emberség naiv elképzeléseket sejtetnek. Mert mit is jelent mindez? Úgy tűnik, Juronics szerint a politika mindig elvtelen, a kereskedelem erkölcstelen, a gyönyör persze lelkiismeret-furdalást okoz, és – ami az én szememet a leginkább bántja – a tudomány per definitionem embertelen. Mit kezdjünk ezzel? Ez így csak zavaros általánosítás. Juronics transzparenssé teszi és valamilyen félreértés folytán még filozofikusnak is véli a sztereotip képzeteket. A legbizarrabb talán a kirajzolódó vaskos szerelemfilozófia: ahogy a Fiú és a Lány saját sleppjét magával cipelve (Múlt, Gének, Gátlások, Vágyak) próbál egymáshoz közeledni, miközben a Neveltetés rosszallón fegyelmezi őket, ahogy a vehemens Szex lazán legyűri a Szívet és az Észt is, vagy ahogy a Nőre ráveti magát az Ösztön feliratú pólót viselő férfitáncosok hordája.
A budapesti bemutatón az egyes jelenetek nyíltszíni tapsot kapnak, a nézők a ráismerés örömével nyugtázták még a legegyszerűbb poénokat is. A sikernek egyrészt örülni kell, hiszen minden táncszerető néző nagy kincs, másrészt viszont elszomorító látni, amikor egy érett művész beleragad a didakszisba.